Ám az Európa-bajnokság egyik nagy nyertesei mégis mi vagyunk. Először is a csapat újra egységbe rendezett egy tizenötmilliós, a világ megannyi részén élő nemzetet, Kaliforniától Gyomaendrődig (ilyen zászlót is láttunk a magyar táborban). Ez a csapat újra divattá tette Magyarországon a piros-fehér-zöld színeket, az emberek zászlókat raktak az ablakokba, és ellepték a köztereket. Boldog és büszke magyarok állták el a forgalmat a budapesti Nagykörúton, és két hétre mackóalsóba öltözött az ország Király Gábor tiszteletére.

Ezek a fiúk, mind a 23-an és a válogatott stábja is nyert ezen a tornán.
Hogy mit? A szurkolók határtalan szeretetét, Toulouse-ban 0–4-nél is ünnepelték a csapatot a drukkerek. A hitet, hogy mi, magyarok is tisztességgel helyt tudunk állni (újra) egy nagy tornán. A reményt, hogy harminc év megpróbáltatásai után talán végre tényleg elindul valami a magyar labdarúgásban. Ezt pedig nem lehet elégszer megköszönni.
 

Varázsoltak valami szépet - a válogatott tényleg összehozta a nemzetet - nemzetisport.hu

Aztán a tizedik percben felugrott a kimondhatatlan nevű belga játékos, és befejelte a labdát a hálóba. Talán ez volt az a pillanat, amikor mi, szurkolók is éreztük, hogy ez a mérkőzés most másként alakul, mint a többi, annak ellenére, hogy majdnem végig bíztunk az egyenlítésben. Mégis, a sima vereség ellenére ugyanúgy ünnepeltük a magyar válogatottat, mint Ausztria, Izland, Portugália ellen – mintha győztünk, továbbjutottunk volna. Vajon miért? Azt gondolom, leginkább azért – nekem legalábbis ez a legnagyobb üzenete ennek a csodálatos két hétnek-, mert végre elhittük, elhitették velünk: lehet másként játszani, gondolkodni, élni. 

Sokan azt mondják, a magyar csapat csodát tett, amikor mindenkit maga mögé utasítva csoportelsőként végzett. Való igaz, évtizedek óta nem szerepeltünk világversenyen, ilyen jól pedig még annál is régebben. Mi, szurkolók, a magyar labdarúgás sokszor becsapott szerelmesei nem is igazán reménykedtünk ilyen fantasztikus teljesítményben. Óvatosak voltunk, próbáltunk a földön járni, realistaként legfeljebb a tisztes helytállásról, értékelhető játékról, példaértékű küzdelemről álmodoztunk. Íme, ez a csapat bebizonyította, hogy mi, magyarok nem felejtettünk el focizni, tudunk másként játszani, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedekben megszokták tőlünk. Korábban hit nélkül, eredmény nélkül, elképzelés nélkül játszottunk, a végén -rendszerint a fontos pillanatokban- vereséget szenvedtünk. Most nemcsak eredményes, hanem élvezhető, szervezett, lelkes játékot is produkálunk. Végre nem kell lehajtott fejjel lekullognunk a pályáról minden mérkőzés végén, nem kell megalázkodva elkuncsorognunk CR7 mezét. Nem kell újra és újra a nevetséges edzői magyarázatokat hallgatnunk arról, hogy nehéz volt a levegő, hogy fellocsolták a pályát, hogy az első két gól hamar jött, nem kell a szánakozó, lekezelő külföldi véleményekkel foglalkoznunk, mert végre van csapatunk, taktikánk, játékunk. Íme, lehet, tudunk másként játszani, tudunk focizni mi is!

Pedig majdnem elhittük, amit sokan gondoltak, sőt gúnyolódva mondtak: lássuk be végre, nem megy ez nekünk. Bár a múltban tényleg csodás eredményeket értünk el, harminc éve semmi – higgyük el, felesleges nemcsak stadionokat építeni, de bármilyen értékelhető figyelmet is erre a cirkuszra fordítani. Azt hiszem, a magyar szurkolók, de a magyar labdarúgásban tevékenykedők is olyan esélyt kaptak, ami valóban csak ritkán adatik: itt a lehetőség, hogy a foci iránti hagyományos szeretetünket és az országban most uralkodó pozitív hangulatot kihasználva valóban rendbe tegyék, felépítsék a labdarúgásunkat. 

Reméljük, ebben a hosszú folyamatban Bernd Storcknak és segítőinek is fontos szerepet szánnak, annál is inkább, mivel sokan nem gondolták volna, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség az elmúlt évtizedek legjobb döntését hozza azzal, hogy pont őt nevezik ki a válogatott élére. Bár Storck már az utánpótlás élén is maradandót alkotott (kinevezése után rögtön kirúgta a csapatok körül lébecolókat), ám igazán emlékezeteset a felnőtt válogatottnál vitt véghez. És itt most nem csak az eredményekre gondolok, sokkal inkább arra, ahogyan mindezeket elérte: bízott a fiatalokban, hitt a sikerben, jól motivált, nagyszerű taktikát dolgozott ki és alkalmazott, ezek így együtt pedig nálunk is eredményre vezettek. Egyik interjújában azt mondta: a legnagyobb sikerének azt tartja, hogy végre a magyar játékosok is mernek az ellenfél szemébe nézni. Tudjuk, miről beszélt, hiszen a kishitűségünk, az évtizedek, talán évszázadok óta belénk oltott kisebbségi komplexusunk mégiscsak jellemző tünetünk. Ezért hisszük, hogy amit máshol mások mondanak, az biztos igaz, ezért reméljük, hogy máshol könnyebb az élet, ezért hisszük, hogy a másik úgyis legyőzhetetlen, hogy itt úgysem lehet, nem érdemes. Márpedig lehet másként gondolkodni, egyenes derékkal élni. Nekünk, magyaroknak semmi szégyenkezni valónk nincs, nem vagyunk rosszabbak senkinél. Lehet felemelt fejjel kimenni a pályára - de jó lenne ezt a mentalitást átvenni, így élni a hétköznapokban is!

És megtanultuk azt is: lehet együtt és nem egymás ellen szurkolni, indulat és gyűlölködés helyett lehet összekapaszkodni. Valóban, talán ez volt a legszembetűnőbb ebben a két hétben: a csapat újra egységbe rendezett minket, magyarokat, együtt izgultunk, szurkoltunk, közösen örültünk. Legyen figyelmeztetés, jegyezzük meg egy időre: tudunk másként élni! Sőt, másként élni érdemes igazán! (Aki ebből szándékosan kirekesztette magát, csak magára vessen.)

Közben Wales rommá verte a minket leigázó Belgiumot, a torna egyik fő esélyesét – íme, a lehetetlen mégiscsak sikerülhet. Walesben és Magyarországon egyaránt.
 

fotó: Réti Zsolt, facebook