Elkészült Magyarország boldogságtérképe. A részletes felmérés rávilágít arra, hogy hazánk különböző régióiban és városaiban mennyire érzik magukat boldognak az emberek, és ez milyen összefüggésben van az életkorral, a családi állapottal, vagy éppen az iskolázottsággal.

Kiderült, hol élnek a legboldogabb magyarok - origo.hu

 

Szóval ők a legboldogabbak. 

A nők. Mindig is tudtam, hogy egy új táska, egy új cipő, egy új „bármi” örömöt okoz.
A kistelepülésen élők. Ezt el fogom mondani mindenkinek a faluban, kérem szépen, leírták, tessék boldognak lenni!
A 30-50 év közöttiek. Egyetértek. Ha nyer a csapat, vagy a válogatott, hatványozottan igaz. Nyáron például kifejezetten boldog voltam.
A családosok. Igaz. Főleg, ha a gyerekeim hagynak aludni, ha nem öntik ki vacsora közben a teát, ha nem kell arra riadnom az éjszaka közepén, hogy magzati pózban az ágy szélén kuporgok. Vagy ha együtt biciklizünk, focizunk, nevetünk.
A diplomások. Ez lebegett a szemem előtt minden vizsgaidőszakban.
A nyugat-magyarországiak. Na, ez nem jött be, rossz helyen lakom. Olyannyira, hogy Zemplénből költöztem Somogyba, tehát az egyik legboldogtalanabb megyéből a másik legboldogtalanabba kerültem. Már értem tegnapi levertségem okát!

Összességében véve, ha ön egy kistelepülésen élő 35 éves diplomás, vállalkozó, három-négygyermekes családanya Nyugat-Magyarországon, eszébe ne jusson a boldogtalanság! 

Viccet félretéve: mégis, mitől boldog az ember? Hogyan lehet boldog az ember? Egyáltalán mit értünk boldogság alatt?

Olyan mentális állapot, amelyben a pozitív érzelmek dominálnak” – olvassuk. Bizony, így van. Egy jó futás, egy jó evés, egy jó nevetés, a tudat, hogy nem vagyok egyedül, az érzés, hogy megkapom a fizetésem, mind-mind pozitívan hat. 

A Biblia is sokat tanít a boldogságról. Jézus külön is beszél a Hegyi beszédben erről, de a Szentírás több helyén is találkozunk azzal, ki a boldog ember. Mindezt összefoglalva azt mondanám: az a boldog ember, aki hiszi, tudja, hogy élete Isten kezében van. Az ilyen ember megváltott ember, éppen ezért mindig tele van bizalommal, megvigasztalódik és másokat is vigasztal, reménysége pedig túlmutat minden reménytelenségen. Úgy hiszem, az az örömhír, hogy Isten kegyelme révén ilyen emberekké lehetünk. 

Milyen jó lenne ezt elmondani Magyarországon mindenkinek!

A térképet látva, a kutatás megállapításait olvasva („A felmérésből az is kiderült, hogy a magyaroknak mindössze 12,3 százaléka sorolható azok közé, akik a „mentális egészség csúcsán” vannak”) azt hiszem, nekünk, egyházaknak, keresztényeknek bőven lenne feladatunk Magyarországon. A kérdés már csak az, hogy mi, keresztények milyen lelkiállapotban vagyunk: hiszünk-e abban, amit vallunk, hirdetünk? Ha hiszünk, hol van a mi hitünk átütő ereje? Ha hiszünk, miért látok annyi szomorú keresztényt, megkeseredett lelkipásztort? Só és világosság kellene, hogy legyünk itt Magyarországon - azok vagyunk-e? Úgy gondolom, hogy ma, Magyarországon sokan elmondhatják a Bethesda partján fekvő ember keserű mondatát: nincs emberem! Vajon van-e egyházuk ezeknek az embereknek? Vannak-e lelkipásztoraik, gyülekezeteik, keresztény szomszédjaik, családtagjaik? Vajon a boldogtalanságban élők közül hány embernek visszük el az örömhírt, és annak forrását, Jézus Krisztust? Egyáltalán el tudjuk-e érni, meg tudjuk-e szólítani ezeket az embereket?   

A másik, szintén fontos kérdés: hogyan tekintünk egyházunkra? Vajon mi az egyház, mi a feladatunk, küldetésünk ebben a világban egyházként, gyülekezetként, mi a feladatom nekem, keresztény embernek? Vajon az egyház csupán egy civil szervezet, esetleg egy gazdasági társaság, amelynek célja, hogy minél nyereségesebben működjön?  Vajon mi a gyülekezetem feladata ebben a világban: csak annyi, hogy minél több pályázati pénzt nyerjen? Vajon miért vagyok keresztény: csak azért, hogy minél jobban éljek, vagy van küldetésem, feladatom mások felé is?   

Úgy hiszem, nem ártana megvallani a magunk hiányosságait, gyengeségeit, átgondolni feladatainkat, emlékezni elhívásunkra: "Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város." (Máté evangéliuma 5,14)