Egy üveg fehérbor és egy cigaretta – ez volt az utolsó kívánsága a 75 éves Carsten Flemming Hansennek, akit a dániai Aarhus egyetemi kórházában kezeltek gyógyíthatatlan betegséggel,  írja  a Guardian. 

Az erkélyen ülve, egy pohár borral, cigarettázva várta a halált - index.hu

 

Szép gesztus, amit a dán kórház dolgozói tettek az élettől búcsúzó 75 éves úrral: kitolták az erkélyre, hogy megnézhesse a naplementét, engedélyezték az utolsó szál cigarettát és az utolsó pohár bort. Fogalmam sincs, mit kérnék utolsó kívánságként: talán lefutnám az utolsó kilométert, megírnám az utolsó reposztot, hallgatnék egy utolsó Ákos számot, utoljára olvasnám az evangéliumot, aztán majd a többit úgyis élőben…ki tudja – jó, hogy ez most nem az én gondom. Különösképp nem készülök az utolsóra, én inkább ÉLNI szeretnék, igen, így nagybetűsen. Amíg lehet. 

A múlt szombaton futni voltam a kisebbik lányommal. Ha már egyszer kikönyörögte, hogy ő is hadd futhasson apával egy versenyen, ám, legyen.  4 km-re benevezve, az idő kellemes, a Zselic gyönyörű, én duzzogok egy kicsit magamban, elvégre apa most nem valósíthatja meg önmagát, ma a lányommal futok. Ez ilyen apás délelőtt, a többiek anyával szintén sportot űznek, tessék, ez ilyen sportos szombat, még füvet is kellene nyírni délután, meg meccset nézni, alighanem ez utóbbi marad, a fűnyírás egyébként sem sport, ellentétben a meccsel.  

Odaértünk, felvettük a rajtszámot, ettünk, ittunk, bemelegítettünk. Előbb a félmarathon rajtolt el (ezt akartam még én is futni, aztán közbeszólt az élet), aztán jöttünk mi, a 4km-re nevezők. Fiatal bakfisok, a futást most kezdő lelkes anyukák, a napi edzést letudó gyakorlottak, és én a lányommal.  

Elnéztem, ahogy fut. Nagy elánnal, elszántan indult, aztán megtorpant az első emelkedőn. Sétált. Elfáradt. Kicsit bíztatnom kellett: „nincs már sok hátra (pedig dehogynem!), nézd, az a kisfiú is mennyire ügyes. Csak ez a kis (!) emelkedő van hátra (aha), utána már csak szaladni kell.” Nekiveselkedett. Én pedig csak néztem, ahogyan összeszedi magát: összeszorított szájjal, felemelt fejjel indult, és ment, ameddig a lába bírta. Hátra-hátra tekintgetett, és ha látta közeledni a lehajrázottakat, újra beleerősített.

Befutottunk. Nagy tapsot kapott. Érmet is akasztottak a nyakába, aztán adott egy villáminterjút, és persze elkészült a fotó, amivel dicsekedhetünk.

A múlt héten szombaton nekem ez a futás volt az élet. Együtt lenni, időt tölteni azzal, aki rám bízatott, csodálni gyerekségét, hálát adni azért, hogy apa lehetek.

Észrevenni, meglátni, megélni – ajándék, ha teheted.

Aztán úgyis menni kell, kinek így, kinek máshogy. Akár naplementét nézve, egy utolsó pohár bort kortyolva emlékezni – nemsokára úgyis megérkezünk, csöppet sem nehéz csomagunkat majd a lábunk mellé tesszük, s várunk a bebocsáttatásra. Aztán újra találkozhatunk. Szebben, teljesebben, úgy, ahogyan kell.