A dombot jelenti az alsószuhai templom körül. A tanári parcellát a sárospataki temetőben. Az irtózatosan hosszú debreceni közlekedési lámpákat. Egy hajdani balatonszárszói istentiszteletet, aminek végén egy pillanatra valóban megnyílt a templom fedele (előtte kikaptunk fociban az evangélikusoktól). Cs. Szabó Lászlót, Tisza Istvánt, Marosszentimrét és az áldás előtti pillanatnyi csendet. Az öreg kollégiumok zömök, falusias klasszicizmusát. A Református Élet megsárgult rotációs papírját jelenti. Az elveszett pápai Édent sóhajtó mondatokat nagyanyám szájából.

Ablonczy Balázs: Nekem a reformáció – facebook.com

 

Nekem a reformáció…olyan szépen írta Ablonczy Balázs, tényleg, olyan szépen. Igazából nem is erre készültem, megvolt a reposzt mára, fejben már megírtam, csak egy másfél órára lett volna szükségem, a laptopra, s egy pillanatnyi csendre. Aztán jött a nagylány, hogy neki jövő hétre a somogyi reformátorokról kellene tablót készíteni, tudod, apa, akiknek a szobrát felállították az iskola bejáratánál. (Tudom, hogyne tudnám, hiszen a múlt héten is gondoltam a somogyi reformátorok szobrára, amikor szóba került, milyen abszurdnak tűnhet pont a reformátorokról szobrot állítani. Mégis, gondoljatok csak bele, minden diák, aki a kaposvári református iskolába jár, az ő alakjukkal fog találkozni, ott magaslik majd előttük minden reggel Sztárai Mihály, Méliusz Juhász Péter, Kálmáncsehi Sánta Márton és Szegedi Kiss István alakja – talán lesz, aki megkérdezi majd, kik ők, és talán lesz is, aki elmondja…nem hiábavalóság ez, úgy hiszem.) Szóval reformátorok és reformáció, én pedig azon kapom magam, hogy itt ülök a számítógép előtt, és megpróbálom szavakba önteni, nekem mit jelent a reformáció.

Nekem a reformáció templomot, gyülekezetet jelent, lelkipásztort és szolgálatokat, iskolát, közösséget, múltat, jelent, jövendőt. Életet.

Az alsóberecki templomot jelenti, ahol megkereszteltek, az általam nem is ismert Szutor tiszteletest és az újhelyi Nagy Sándor Bélát, nagyapámat a zöld lócán és persze nagymamám megjegyzését egyik nénikémről: mindig csak ámenre érnek a templomba.

A sátoraljaújhelyi gyülekezetet jelenti, ahol konfirmáltam, ahová jártunk, ahol lelki otthonra leltünk. Emlékszem, amikor Zoli bácsi, a konfirmáló lelkipásztorom hosszú évtizedek szolgálata után meghalt, milyen roppant tömeg kísérte ravatalát. És arra is emlékszem, hogyan telt meg a templom szinte néhány hónap alatt Berényi Józsi bácsi, egykori Mester utcai lelkipásztor igehirdetései alatt, aki semmi mást nem tett, csak amit egész életében: az evangéliumot hirdetette. És emlékszem a reménységre, amely az új lelkészházaspár érkezésével született, az én első otthoni prédikációmra az imateremben, az esküvőnkre a templomban, az első reggelre a parókiánkon.

Nekem a reformáció Sárospatakot jelenti, a Kollégiumot, Lorántffy fejedelemasszony alakját az Iskolakertben, öregdiákokat, Jock bácsit és Szász Bélát, a hejcei nyári táborokat, a reggeli áhítatokat a Gutenberg teremben, az angyalt a címerben, nekem a reformáció az Igét jelenti, a megtérés csodáját, az úrvacsorában az Örökkévaló jelenlétét, a reménytelenségben is hirdetett reménységet.

Nekem a reformáció a gyermekeimet jelenti, a példaadás felelősségét, a vasárnap előttük elmondott igehirdetéseket, az esti imádságra kulcsolt kezeket, a sorsuk felőli békességet. 

Nekem a reformáció nemcsak ötszáz esztendőt jelent, annál sokkal többet: jövőt. 

Ötszázegy…ötszázkettő…ötszázhárom…

  

Hozzászólások