Esküdtszéknek kell döntenie arról, hogy a nemzetközi popvilág aktuális sztárja, Ed Sheeran plagizált-e Marvin Gaye amerikai soulzenésztől. Egy New York-i kerületi bíró döntött így csütörtökön, mondván, hogy „jelentős hasonlóságok vannak” a Thinking Out Loud című Sheeran-sláger és a néhai amerikai énekes és dalszerző 1973-as száma, a Let's Get It On „több zenei eleme között”.

Marvin Gaye-től lophatott Ed Sheeran - mandiner.hu

 

Na, ez érdekes! Ed Sheeran szépfiú (ne a külsőt nézzék, hölgyeim és uraim, a cukiság a lényeg), a női szívek ügyeletes megdobogtatója talán plagizált. Nem biztos, sőt, lehet, hogy nem, vagy csak egy kicsikét, ímmel-ámmal. Sőt, lehet, hogy egyáltalán, elvégre az akkordokat, hangjegyeket elég sokan ismerik, így végső soron bárkinek a fejéből kipattanhat ugyanaz. Én mindenesetre nem mernék állást foglalni az ügyben, van erre illetékes bíróság, esküdtszék, akik esküsznek majd arra, hogy Ed barátunk lopott/véletlenül sikerült szinte teljesen ugyanazt komponálnia.

Biztos ez már az öregség jele, de autóban ülve egyre kevésbé szeretek rádiót hallgatni, pontosabban, rádióban zenét hallgatni. Mindegy, hová tekersz, mindegy, milyen csatornát hallgatsz, nagyjából ugyanazt a produkciót kapod, más fedőnév alatt. Pár akkord, még annál is kevesebb hangszer, szerelem, szórakozás, szex, nagyjából ennyiben össze is foglalható a mai előadók művészete. Nincs egyedi hangzás, nincs semmi, ami új, izgalmas, érdekes lehetne. Így hát az „egy kaptafa” miatt valójában bárkit be lehetne perelni a mai előadók közül – leginkább a hallgató terelhetné jogi útra a kérdést amolyan „zenei környezetszennyezés” miatt. Aki igényes zenét akar, annak maradnak a régi klasszikusok, aki pedig mégis kénytelen a mai kommersz muzsikát fogyasztani, alighanem előbb-utóbb eret vág magán, vagy a csendet választja.

Az „ugyanolyan” előbb-utóbb hihetetlenül unalmassá és érdektelenné válik. Felfedezni, a mélyére ásni egy-egy gondolatnak, új köntösben bemutatni valamit, komoly munka, és izgalmas kihívás, legyen szó zenéről vagy bármi másról. Persze, sokkal egyszerűbb valamit elvenni, magunknak tulajdonítani, a babérokat learatni, mintsem az újért, az egyedi hangért küzdeni. 

Érdekes, miközben alapvetően egy semmilyen kis hír kapcsán ragadtam klaviatúrát, eszembe jut, vajon mennyire igaz mindez ránk, Igét ismerő, Igét hirdető lelkipásztorokra, abból a szempontból legalábbis, vajon mennyire tudjuk a világmindenség legizgalmasabb és legszebb történetét izgalmasan, érthetően elbeszélni, úgy, hogy az a hallgatókat ismeretre és hitre sarkallja? Vajon miért elégszünk meg a felületessel, a közismerttel, az unalomig hallgatott, és fájdalmasan semmitmondó néhány akkorddal? 

Mai könnyűzene vagy igazi muzsika? Felületesség vagy mélység? Megszokottság, vagy a Lélek munkája?