Nemcsak a lelkipásztorainkért, gyülekezeti munkásainkért, tanárokért, presbiterekért vagy szeretetszolgálati munkásokért kell folyton imádkoznunk, hanem ébredésért is – emlékeztett Bogárdi Szabó István. – A szívek megújulása, az életünk reformációja nélkül minden hagyomány kihűl és minden új kezdeményezésről kiderül, hogy üres volt.

Ébredés nélkül nem lesz növekedés - reformatus.hu

 

Bevallom, mindig kellő távolságtartással közelítek a Zsinaton történtek felé, egyrészt – „jó” református lelkészként- azt gondolom, „jó messze van az tőlem”, másrészt egyházunk Zsinata nem azért ül össze, hogy –törvényalkotó testületről lévén szó- reposztra kívánkozó témákkal foglalkozzon. Ám Bogárdi Szabó István püspök úrnak a zsinati ülésszakon elhangzott szavai most mégis ide kívánkoznak: ébredésért kell imádkoznunk. Milyen jó ezt hallani!

Minden itt kezdődik. Az egyház, nemzet, közösség, az egyén élete, a jövőnk, szolgálatunk értelme. Ébredésre van szükségünk, vagyis annak felismerésére, hogy Isten jelenléte és szeretete nélkül üres az életünk. Nélküle semmire sem megyünk, Vele azonban értelmet nyer minden: szolgálat, család, közösség. Ha erre nem döbben rá valaki, ha nem ismerjük fel, hogy Isten kegyelemére szorulunk, még a legszebb, legcsodásabb élet is összetörhet, s ahogy Szabó püspök úr fogalmaz: még a legszentebb hagyomány és a legnagyszerűbb kezdeményezés is kihűl és üressé válik.

A rendszerváltozás óta rengeteget változott a körülöttünk lévő világ, gyülekezeteinkben pedig riasztó jelei vannak annak, hogy a még éppen vallásos közegben nevelkedett generáció, akik a templomba járó, szolgáló közösség túlnyomó többségét alkotják, megfogyatkozott, s helyüket nem veszik át újak. A mai szülők, akik utánpótlássá lehetnének, akiknek gyermekeire számítanánk egyházi óvodáinkban és iskoláinkban, meglehetősen távol állnak mindentől, ami számunkra természetes: nem lettek megkeresztelve, nem kaptak semmiféle egyházi nevelést, szinte soha nem fordultak meg a templomban. Éppen ezért az alapvető, számunkra magától értetődő fogalmakkal sincsenek természetesen tisztában. (Nem is olyan régen egy nagyvárosi, értelmiségi, komoly beosztásban lévő ötvenes, baráti társaságban megismert férfi kérte, hogy beszéljek neki egy kicsit a Bibliáról, a reformációról, az egyházról, Kálvinról, hiszen ő erről semmit sem tud. Egy másik, hasonló beosztásban lévő, harmincas apuka a keresztény értékekről akart hallani, hiszen olyan sokat beszélnek ezekről mostanában.) Azt látom, hogy a hagyományos „hittanos” és „ifjúsági” korosztályok megszólításán túl szinte semmit nem teszünk ezért a rétegért, vagyis a napjainkban oly gyakran emlegetett, harmincas, negyvenes, családdal, gyerekekkel felvértezett korosztályért: nem mozdulunk ki közéjük, nem szervezünk nekik alkalmakat, nem fordítunk kellő figyelmet és energiát rájuk. Különösen nagy szükség lenne a férfiak, apák erősítésére és bevonására, ha lehet, ők még fájdalmasabban hiányoznak közösségeinkből, én legalábbis azt látom, hogy az én korosztályom egész egyszerűen nincs jelen az egyházban.  (Természetesen mindezeket nagy általánosságban mondom, hiszen vannak gyülekezetek, ahol komolyan veszik ezt a csoportot, ám összességében helytálló a megállapítás. És itt jelzem azt is: szerintem katolikus testvéreink ebben a kérdésben jobban állnak. Nem jól, hanem jobban...) Ha nem tudunk nyitni feléjük, ha nem tudjuk „beszeretni” őket fogyatkozó gyülekezeteinkbe, félő, hogy egyházunkkal kapcsolatban visszafordíthatatlan és döbbenetes változások szemtanúi lehetünk. 

S vajon ki fogja elmondani az evangéliumot? Ki fog élő, eleven, tiszta Igét hirdetni, ki lesz az, aki kilépve a komfortzónából, a hagyományos, megmerevedett keretek közül, félredobva a káros berögződéseket, megszólítja a távol lévőket? Azt gondolom, ébredés kell közöttünk, lelkipásztorok között is, hogy lássuk: a lelkipásztori szolgálat nem csupán pályázatokból, intézmények irányításából, folyamatos építkezésből, felújításokból áll – az Ige hirdetésénél nincs, nem lehet fontosabb feladatunk.

Lám, ébredésért imádkozni, ennek szükségéről beszélni nem karizmatikus elhajlás, pietista szélsőség, kis közösségek halovány próbálkozása, hanem igenis református tenni akarás. Köszönet érte, hogy mindez elhangzott a Zsinaton, a Zsinat lelkészi elnökétől – talán a szavak megelevenednek, s a felhívás cselekvéssel, imádsággal, hittel párosul. Tehetünk-e másképp?