Újévi beszédében a református egyház távlati kérdéseiről is szólt Bogárdi Szabó István.
„Mély meggyőződésem, hogy az állam és az egyház szétválasztása előbb-utóbb anyagilag is megtörténik és ez nem pártkérdés, hanem civilizációs trend. Mindegy, hogy melyik kormány tárgyal az egyházakkal, az állam csak az állami feladatellátást fogja finanszírozni." ... „A trendet jelzem: ezek a viták meg fognak szűnni. Letelt a kegyelmi idő, el kell felejteni, hogy valami jut. Azon kell gondolkodnunk, hogyan lehetne minél egyszerűbben, távlatosabban az önfenntartásra berendezkedni. Ez pont a reformátusoknak való eszmény, mert a református egyház mindig abból élt, amit összeadtak a tagjai." 

A szabadság útja parokia.hu

"Ha nem nézünk szembe ezzel a helyzettel, legfeljebb az állam rosszul megfizetett és kelletlen alkalmazottai leszünk. Vannak az egyházunkban erre mutató jelek, (...) de ha azon az úton indulunk el, akkor máris államhivatalnokká tettük magunkat. De hol van akkor a szabadságunk? A hivatalnoknak úgy kell eljárnia, ahogy megmondják neki. Én másban gondolkodnék, és látok erőket, forrásokat, képességeket a református egyházban, gyülekezetekben, hogy elinduljunk az önálló az úton. Ez a szabadságunk útja."

Pozitívnak találom ezeket a gondolatokat, még ha keserédesek is. Őszinték, még ha a jövőről, mint vágyott szabadságról beszél is. Van az az idő, amikor ezekre a kérdésekre felelni kell. Ez életkor függvénye, vagy pozícióé, esetleg helyzeté? Nem tudom. Az aradi vértanúk utolsó imái és őszinte mondatai a halál előtt olyan természetesek voltak. Nem tehettek mást. A keresztyén vértanúk nem tehettek mást, mint énekeltek az oroszlánok előtt. Ma minden összekavarodott ami hitvallásról, vallásról, Krisztusról szól.  És végre egy egyházi személy, akinek hangjára odafigyelnek, végre nem tehet mást. Itt állok másképp nem tehetek. Ezt mondom mert másképp nem tehetek.

Nem tudom, hol van összenőve az állam és az egyház. Azt hallom, hogy állítólag stratégiai partnerei vagyunk a kormánynak. De a gyülekezetünk ma is, most is összead mindent, amit tud. Ennyire futja. Egy leamortizált parókia, ahol a gyülekezeti terem vége süllyed, a hátsó épületek össze fognak dőlni. Ahol két kézzel meszelünk, és mindent megcsinálunk magunk, amit lehet. Egy hely, ahol az elektromosságot, fűtést kellene cserélni,  szigetelni és héjazatot cserélni kellene. A templom viszonylag rendben. Gyülekezeti ház belülről rendben. Egyre többen használják. Csökkenő létszámmal még a jelenlegi felállásban akár egy-két évtizedig kibírnánk, ha korszerűsítenénk. Ugyanúgy, mint bármelyik civil szervezet pályázunk, pályázhatunk és sorra nem kapjuk meg a lehetőséget, akármilyen indokokkal. Stratégiai partnerek vagyunk? Két nyertes pályázatunk volt. Egy 2005-ben, maga Lampert Mónika írta alá. A másik 2009-ben. Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon ideje alatt. Ennek megvalósítása a 2010. évi  választások miatt, csak 2011-ben vált valóra. A Kerületünk  határozottan kérte, hogy senki ne kezdjen bele a megvalósításba, míg a felálló új kormánnyal nem sikerül a kifizetési garanciákról megegyezni. Magyarul, ki tudja, hogy a projektek elvégzése után csupán azért, mert az előző kormányzat alatt nyertünk pályázatot, nem leszünk hátrányban a kifizetéseknél, mert utófinanszírozású Uniós pályázatokról van szó.

Ebben a kis faluban, itt a Dunántúlon, az állam és egyház összetalálkozásából nem sokat érzünk. Néha megjelennek és okos dolgokat mondanak. A hitoktatásról is kaptam a nyakamba. Jó indulatú római katolikus politikus érkezett és örömmel lelkendezett: - Megcsináltuk nektek a kötelező hitoktatást! Éppen mellettem állt a plébános is. Éppen ekkor nyilatkozott Erdő Péter bíboros, hogy nem is igen egyeztettek az egyházakkal. Mi is (reformátusok) éppen sok kérdéssel bizonytalankodtunk. Mi ott rögvest elmondtuk erre a hibalehetőségeket, buktatókat, létszámhiányt, mind gyermek, mind hitoktató fronton. Csináljatok gyerekeket!- volt a válasz. A hívek szüljék tele az órákat. Nem beszélgettünk tovább.

Azóta úgy vagyok ezzel ha jönnek és kérdezik miben segíthetnek, hogy nem kell segíteni, csak hagyjanak dolgozni és ne akadályozzanak. Az már segítség.

A gyülekezetünkben nagyon sok odaszánt ember van. Programokat tudunk indítani a régi iskola romjaiban. Alkotótábort. Igaz, hogy a megyéből tudunk az induláshoz  némi pályázattal anyagi forráshoz jutni, de az pont arra elég, hogy elindítsuk, mint a kurbli a régi autókon. A többit menet közben méri ki az Úr. Az mindig sokkal több. Támogatnak egyénileg egy-egy gyermeket, beteget, szükséget szenvedőt, aki nehezebb körülmények között él. A nehézségek között is van szolidaritás. Volt felnőtt keresztség és konfirmáció. Nagy szó ez egy tradícionális gyülekezetben.

Egyetértek, hogy azt állam és egyház legyen elválasztva anyagiakban. (Nyilván az egyházigazgatásban résztvevők rálátnak arra, hogy hol van összeérés. Nem is irígylem a felelős vezetőinket, akik megpróbálnak logisztikailag, anyagilag felelősen irányítani, hogy közben a társadalomban, a politikai csatározások között ne sérüljön a rájuk bízott ) Az egyház soha ne legyen kiszolgáltatva. Megvalósítható? Illúzió, hogy kivonhatjuk magunkat a társadalmi hatások alól. Szerintem mindig kiszolgáltatottak voltunk, csak volt amikor méltón, hittel  hordoztuk. A pozitív megfogalmazás jobban tetszik. Nem valami ellen vagyunk, hanem valamiért. Akkor is, ha barátságos a társadalom, állam, kormány, és akkor is, ha nem. A feladat ugyanaz, csak a  körülmények változnak.

Hogyan tovább? Ismertem egy lelkészt, aki azt mondta egy fiatal gyülekezeti tagjának, csak akkor mehetsz teológiára, ha előtte diplomázol valami másból is. Vannak a parókia portál cikkéhez a neten hozzászólások. Egyet idézek: „Éjjel sátorponyvát szövünk, nappal prédikálunk, kipróbált és működő modell” Csak kicsit bonyolultabb ennél a világ. Ma az marad talpon bármilyen szakmában, aki professzionálisan tud mindent végezni. A lelkipásztorság, egyházszervezés és a világi professzionális munka nem biztos, hogy összeegyeztethető. Aki kimarad a világi munkából akár csak pár hónapot vagy évet, ha újra kezdené már nem ugyanaz, elment a vonat. Tehát a parókiális rendszer helyett jönnek a laikus, vagy lévita szolgálók, akik helyben laknak, világi állásban dolgoznak. Lesznek felügyelő elöljárók, akik sorba látogatják a gyülekezeteket. Újból érvényre jut az egyetemes papság elve nálunk is.

Bátorság volt kimondani ezeket a gondolatokat. Egyet is értek vele. Még akkor is, ha előttünk a konkrét út bizonytalan. Talán csak a következő egy-két lépést tudjuk. „Üdvözítő módszer nincs, Üdvözítő van" Ez az összes, amit tudunk. Van Urunk, a Jézus Krisztus, aki elhívott, és elküldött és ezt most valóságosan kell hinnünk. Ezt most valóságosan kell elfogadnunk és rábízni magunkat.

Egy adomát hallottam egyszer. Egy papot elvittek a tengerre kirándulni egy törékenynek tűnő vitorláson. A tenger nagy hullámai, és a végtelen víz és mélység megérintették. Mikor a parton kérdezték, hogy érezte magát, ezt válaszolta: - Mindenütt víz és határtalan égbolt, és alattam mélység. Olyan elveszettnek éreztem magam és mintha csak Istenben bízhattam volna. (és tényleg)

Eddig is és ezután is csak Isten a mi reménységünk.  Mikor jön (tt) el a status confessionis ideje?


 

Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen,és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. János evangéliuma 12, 26