Az egész világot megrázta Alexander Prokhorenko hőstette. A palmürai csatában volt az a feladata, hogy ellenséges célpontokat keressen és azok helyét bediktálva irányítsa a bombázásokat. Ekkor esett kelepcébe, hősiesen kitartott, de amikor látta, hogy nincs esélye a menekülésre, a saját koordinátáira kért bombázást.

 http:// SAJÁT MAGÁRA BOMBÁZÁST RENDELŐ OROSZ KATONA UTOLSÓ SZAVAI tudnodkell.info

"Körbe vagyok véve. Kint vannak. Nem akarom, hogy elfogjanak aztán videókon mutogassanak! Rendelje el a légicsapást, meggyaláznak engem és az egyenruhámat is! Szeretnék tisztességgel meghalni és magammal vinni ezeket a rohadékokat is. Kérem teljesítse az utolsó kívánságomat, rendelje el a légicsapást, így is - úgy is meghalok!" "Itt a vég, parancsnok! Köszönöm. Mondja el a családomnak és a hazámnak, hogy szeretem őket! Mondja el, hogy bátor voltam és a végsőkig harcoltam!


"Mielőtt bosszút álnál valakin két sírt áss!" "Aki háborút kezd először ásson két sírt!" (Konfucius) Hogy melyik az eredeti bölcsesség, nem tudom. De a két sír stimmel. Függetlenül a háborúzó felek céljaitól, származásától, nyelvétől, lakóhelyétől, korától és nemétől, számától. Talán az sem titok, hogy a háborúkban ritkán tartják be a hadifoglyokra kitalált megállapodásokat. Hogyan is tennék? Hiszen az ellenségre haragudni kell. Izomból. Csak addig kell életben tartani, amíg megfelelő információval tud szolgálni, vagy csereértéket képvisel, zsarolási alap. Az is nyilvánvaló, hogy a háborúkban az emberek meghalnak. A katonák és a civilek is. Mert nincs igazán olyan, hogy külön katonai háborús övezet, meg külön civil élettér. A modern és gerilla hadviselés már ezzel is operál. Nem csak terepszínű ruha, civilterep katonák, partizánok. A hadviselő felek régi tulajdonsága, hogy a hátterüket is meg kell gyengíteni, az utánpótlást is gyengíteni, megsemmisíteni kell. Az pedig sokszor civil. Ne legyenek illúzióink. 

A háború nem romantikus. Annak ellenére, hogy vannak hősies pillanatai. Egy-egy ember, csoport emberi jelleme felvillan, hogy azután az enyészeté legyen. Ennek ellenére a háború, az én értékrendem szerint, rossz. Noha tudom, hogy van amikor már a fegyverek beszélnek, mert az emberi szó, vagy inkább Isteni szó, az Ige elhallgatott. 

Prokhorenko nem hős akart lenni. Nagyon is realista volt. Volt neki felesége és barátai. Volt neki családja, hazája. Az élet különösen osztotta neki a kártyalapokat. Nem akart ő ott maradni. Nem akart öngyilkos lenni. Adott pillanatban döntést kellett hoznia. Ne gondoljuk azt, hogy ez könnyű. A "remény hal meg utoljára" közhelyes megjegyzés igaz. Szinte mindig kapaszkodik az ember. Még, hátha. Ezt a katonát azonban nem a remény hagyta el, hanem egyedül volt a sok ellenséges katona között. Ismerte őket, a szokásaikat. Elképzelte fogolyként a következő napjait a haláláig. Abból nem kért. 

Nincs ezzel egyedül a világtörténelemben. A spártai 300. A mi Dugovics Tituszunk (akit ma már tudományosan nem tartanak igazolhatónak, de azért azt mondom, volt, és több is, és máshol is) A japán szamurájok élete is erről szólt. Csatában meghalni, jó halállal, tisztességgel, becsülettel. Itt vannak pont az ISIS katonái, és általunk terroristának nevezett emberei. Őket a muszlim társadalom minden egyes öngyilkos merénylete után ünneplik. Hősök. Az identitásuk, függetlenségük, szabadságharcuk, kultúrájuk megmentői. Egy másik ember, egy felsőbbrendű ember és kultúra képviselőinek tartják őket. 

 

Algériában, az elmúlt században zajló függetlenségi háborújában több magyar is harcolt a francia Idegenlégióban. Beszéltem túlélővel. Marseille-ben bevonultak kilencen. Tíz év után éltek még ketten. Az állandó bevetések, járőrözések felemésztették őket. Mindig tartottak meg egy golyót és kézigránátot a legvégső időre. Egy gránát oda volt erősítve a szíjára, a szíve közelébe. Ha a fogság közelítene. Mert ott sem bántak kesztyűs kézzel a foglyokkal. Válogatott kínzások vártak rá. Végül az elmaradhatatlan fejlevágás. 

Lehet úgy meghalni, hogy ne legyen gyalázatos, dicsőséges legyen? Nem tudom. Valakik számára ez bizonyosan így van.

A halál maga a gyalázatos. Hogy valaki elpárolog egy pillanat alatt. Vagy egy hangsebességnél gyorsabb golyó, repesz vágja ketté a gerincet. Vagy lassú kínokban elalél az élet. Milyen akarat, indulat, cél kell ahhoz, hogy ezt emberek így alakítsák? 

De amíg így van, addig mindig lesznek minden harcoló fél oldalán Prokhorenko-k. Mert valamilyen reménységbe mégis csak kell kapaszkodnia az embereknek, hogy minden gyalázat ellenére mégiscsak maradt valami az emberségből. Valami kis érték, még ha nem is tud uralomra jutni, csak izzik a felszín alatt. Valami, ami a következő élő generációba, ha még lesz, tovább tudja adni az ember alap értékeit, vagy amit alapértéknek gondol. 

A Názáreti Jézus keresztre feszítése sem múlhat el. Mert amikor körbevették őt a politikai, vallási gyalázat hordái, az emberiség gyalázata, akkor egyedül Benne maradt meg az Élő Isten felé való tisztesség. Örök jel marad az emberiség gyalázatára a kereszt. Amikor Isten feltámasztja a halálból Jézus Krisztusként, akkor ezzel azt közli, hogy van élet az emberi gyalázaton túl. Ezt a reménységet a Visszatérő kutatni fogja bennünk. Mit fog találni? A gyalázatra való hajlamot vagy az azon túli élet felé való reménységet?

Mik is a koordinátáim?