„Az a kérésem a jogalkotóinkhoz, hogy ha szigorítják a közterületen való életvitelszerű tartózkodásra vonatkozó részét a törvénynek, akkor az Alaptörvény XXII. cikkelyének első két pontját is szigorítsák, amely pedig az állam és az önkormányzatok kötelességét fogalmazza meg: „Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.”

Dr. Székely János szombathelyi római katolikus püspök, a MKPK Caritas in Veritate bizottságának elnöke az Alaptörvény hajléktalanokra vonatkozó részének módosításáról:

Magyar Kurír, 2018. június 18. 

Gyerekkoromban, amikor a pesti utcákon és aluljárókban még nem voltak hajléktalanok, csak a Panoráma című tévés világpolitikai összefoglalókban hallottam, hogy egy-egy közel-keleti légicsapás következtében hány ember vált hajléktalanná. Akkor azt hittem, hogy úgy megsérültek, hogy nem tudták behajlítani a kezüket-lábukat. Aztán a rendszerváltás után megjelentek az aluljárókban, és leesett, hogy a hajlékról van szó, és nem a hajlékonyságról. Egy idő után egyre zavaróbb lett. Nem a jelenlétük, hanem ami ezzel jár. A szag, a mocsok és az a rossz érzés is, hogy nekem meg minden megvan.

Első hallásra egyet értünk az alaptörvénynek a fenti módosító javaslatával, mely véget vetne annak, hogy közterületeken „lakjanak” hajléktalan társaink. Római katolikus testvéreink püspöki kara társadalmi kérdésekkel foglalkozó bizottsága is kiemeli, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó. Sem a járókelőknek, sem a hajléktalanoknak, sem az érintett városoknak.

De aláhúzzák azt is, hogy a javasolt intézkedés mellé kell még valami. A behajthatatlan bírságolásnak nem sok értelme van. A szombathelyi püspök öt emberi sorsot emel ki a levelében a hajléktalanoknak hívott masszából. Öt „nem könnyen megoldható életsorsot”.

Néhány évvel ezelőtt arról beszélgetek körülöttem, hogy akinek nincs munkája, az maga tehet róla, mert aki akar dolgozni, az talál munkát magának. Aztán áttértek arra, hogy ők milyen keményen dolgoznak, és mindig volt munkahelyük. Nem értették meg, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. A gőg és az önteltség szólt belőlük, az „én különb vagyok” ősi ostobasága. Kívánom, hogy soha ne tapasztalják meg, milyen lehet a püspöki levél Jenőjének lenni, aki középvezetőből egy munkavégzés közben történt látáskárosodás miatt sodródott a perifériára. És család valamint barátok, ismerősök hiányában ragadt oda annyira, hogy mind a mai napig nem tud „közénk” visszakapaszkodni.

Nem arról van szó, hogy alanyi jogon járjon bármi is. Nem hiszem, hogy készülhet-e statisztika arról, hogy a 30 000 nyilvántartott hazai hajléktalan közül kik azok, akik ha lehetne, sem változtatnának a helyzetükön, és nem próbálnának meg kedvezményes díjú bérlakáshoz való hozzáférés esetén a képességeiknek megfelelő munkát vállalni. De azt kétlem, hogy közülük ezrek utasítanának vissz ilyen ajánlatot.

A püspöki levél üdvözlendő üzenetével egyetértek: a tiltó rendelkezés kevés, ha hiányzik mellőle hajléktalanokkal foglalkozó (világi, „esetleg” egyházi) szervezetek szakembereivel való párbeszéd. Hát kezdődjön. Mert a világ igenis igazságtalan, és nem minden esetben az egyes emberen szándéka, döntése, küzdelme határozza meg, hogy az igazságtalanság lekapja-e a lábáról, vagy talpon tud-e maradni. Vannak, akik minden hajlékonyságuk, rugalmasságuk ellenére beleroppannak a segítség nélküli küzdelembe, és az utcára kerülnek.

Ha a mi zsinatunk fogalmazott volna meg hasonló észrevételt, azt hiszem, mi is Máté evangéliuma 25. részének 45. versére hivatkoztunk volna.