Jelenleg pedig az ápolási díj reformjáért lobbizunk, hogy a súlyosan-halmozottan sérült gyermeküket 24 órában ápoló szülők méltó juttatást kapjanak.
Dr. Lőrincz Anna: It always seems impossible until it is done
(Mindig lehetetlennek tűnik, amíg meg nem valósul)
mandiner.hu, 2016. október 27.

Pár évvel ezelőtt az egyháznak volt egy ütős egyszázalékos plakátja. A hazai reformátusok társadalmi kötelezettségvállalását és a motivációt sikerült egy képbe belesűríteni. Egy asztalnál ültek azok a társadalmi csoportok, akik között végezzük a szolgálatunkat, ezért helyet kapott az asztalnál egy fogyatékkal élő testvérünk is. Az asztalon egy vekni kenyér és egy kehely volt – az úrvacsora külső, látható jegyei.

Komoly vitába keveredtem pár barátommal: Úr asztalánál lehet-e jól látható testi fogyatékkal született embert ábrázolni. Nem is értettem, mi lehet ezzel a gond, aztán elhangzott, hogy ha a kép egy gyülekezeti pikniket ábrázolna, akkor lenne hely mindenki számára, de az Úr asztalánál ez nem való. Szíven ütött ez a szöveg, és azóta is elkeseredem, amikor beugrik az az egymás feje felett való elbeszélés. Érvelhettem teológiai és a józan ész (bármit jelentsen is ez ma) alapján, barátaim úgy rágörcsöltek a tagadásukra, hogy nem tudtam meggyőzni őket: a plakát minden szempontból telitalálat.

Kutasiné Molnár Boglárka szerzőtárs (kaposmérői lelkész - övé a pénteki reposzt) közösségi oldalán osztotta meg pár napja azt a kampányt, amiben súlyosan beteg családtagjukat gondozók kérik a magyar államot, hogy legalább a mindenkori minimálbér összegére emeljék az otthonápolási díj összegét. Ne segélyt kapjanak, hanem foglalkozási jogviszonyt, ha már úgy döntöttek: nem keresnek egy bentlakásos otthont. Indoklás: a 24 órás gondozás mellett nincs lehetőség munkát vállalni, a kieső fizetés viszont méltatlan körülményeket teremt.

Az idézett mandiner interjú két éve jelent meg, a kb. százfős tüntetés után jött néhány stúdiómeghívás, de ahogyan a közösségi, úgy a többi elektronikus médiumban is azóta lepergett a hír. Nem kellene ennek így lennie!

A fogyatékkal élőkkel a református egyházban találkoztam először. Az ifjúsági lelkészünk avatott be ebbe az akkor még elrejtett világba, és végül komoly gyógypedagógus szakember is került ki a csapatunkból. Gyülekezeti környezetből. Ezért most két kérdés nem hagy itt nyugodni – akkor is, ha itt a reposztban nem egyházkritikát sistergünk (arra más fórumaink vannak), hanem közéleti kérdéseken ügünk-mógunk.

Szóval nem egyházkritika, nem odamondogatás vagy üzengetés, csak az első kérdés: mi szervezetileg és kapcsolatainkkal mikor állunk be az ügy mögé? Egyrészt rengeteg gyülekezeti tagunk jár családtagként ebben a cipőben, másrészt és egy sor szakemberünk mozog ebben a közegben, nem is szólva az intézményeinkről – már csak ő miattuk is felemelhetnénk a szavunkat, ha nem is hiszünk abban, hogy átfogó, a társadalmunk egészét érintő kérdésekben lenne visszhangja a szempontjainknak.

A második. A citált idézet két éve került ki a hálóra. Két éve. A kért/kalkulált összeg a költségvetésben elenyésző, éppen ezért pénzügyi akadályról nem beszélhetünk. (Sem arról, hogy a jövő évi költségvetést három hete szavazta meg a parlament.) A gesztus értékéről, az önhibájukon kívül (sőt, sokszor épp az állami egészségügyi ellátórendszer egy-egy alkalmazottjának hibájából) nagyobb odafigyelést igénylő testvéreink méltóságáról, munkájuk, odaadásuk, ragaszkodásuk és erőfeszítéseik elismeréséről viszont igen. Az állami oldalról csak néhány telefont kell elintézni, és egy-két iratot legyártani. Ehhez van apparátus. De van-e szándék?