„Az amerikai hadsereg ismét hadihajókat küldött a Tajvani-szorosba – jelentette be, helyi idő szerint vasárnap este Washingtonban az amerikai védelmi minisztérium. A két rombolóhajó vasárnap este áthaladt a szárazföldi Kínát és Tajvant elválasztó, mintegy 180 kilométer széles és 300 kilométer hosszú szoroson.”

Az amerikai hadsereg ismét hadihajókat küldött a tajvani szorosba – mandiner.hu, 2019. április 29.

Orosz beruházási bank települ teljeskörű diplomáciai mentességgel hazánk fővárosába, kínai pénzből fejlesztik a vasútvonalat Belgrád és Budapest között a kínai áruk európai forgalmazása érdekében, az orosz nukleáris fegyverarzenált is előállító Roszatom építi Paks 2-t, hazánkban működik és fejlődik a Kínán kívüli legnagyobb Huawei gyártó és logisztikai központ. Satöbbi. Magyarország ütközőzónai státusza semmit sem változott, és a külpolitikai híreket felületesen átfutó újságolvasónak egyre inkább szorulhat össze a gyomra, amikor a nálunk és Közép-Európában (is) versengő nagyhatalmak a világ egyik távoli pontján csörgetik kardjaikat.

A vasárnap, Tajvani-szoroson áthajózó két amerikai romboló, a USS William P Lawrence és a USS Stethem egyértelmű jelzés volt Kína felé az Egyesült Államok részéről: nem hagyják magára Tajvant. Kína ugyanis a mai napig saját felségterületeként tekint a szigetországra (a pozíciónak neve is van, ez az Egy Kína politika). Noha a XX. sz. vége, az amerikai-kínai diplomáciai viszonyok rendezése óta az USA a mai napig nem ismeri el hivatalosan Tajvant önálló államként, ez nem akadályozza meg abban, hogy dollármilliárdokat kitevő fegyverkereskedelmet folytasson a szigetországgal. Nem a tajvani fegyverrendszerek amerikai importjára kell gondolni (irónia).

Kína a két országot elválasztó, mintegy 300 km hosszú és 180 km széles tengerszorost ezért saját felségvizének tekinti, amit szerinte az USA mostani akciója megsértett. Másfelől az erőfitogtatás a kínai államtól sem áll messze, vadászrepülőikkel hajlamosak ugyanúgy tajvani légtérbe „tévedni”, ahogyan orosz bombázók és vadászgépek ténferegnek időnként észak-európai légterekben.

Nem csak a Dél-kínai-tenger az egyetlen forró világpolitikai ütköző zónája a ’10-es évek végének. Ausztrália szintén egyre több aggodalommal tekint a terjeszkedő kínai befolyásra, az iráni atomalkuból kilépő amerikai vezetés pedig Putyin Oroszországának tett nagy szívességet, hogy Irán és rajta keresztül Közel-Kelet felé terjessze ki befolyását. És hát itt vagyunk mi, Kínától és Oroszországtól óva intő amerikai külügyminiszteri látogatással (valójában közép-európai turné volt), és az amerikai ejnye-bejnyét kiváltó, egyre komolyabb gazdasági befolyást szerző kínai-orosz tandemmel – EU és NATO tagállamként, európai nemzetként. Nyugaton.

Az önmagában kevés vigasz, hogy a harmadik világháború senkinek sem áll érdekében. A múlt század két nagy háborújának kirobbanása is sokaknak állt érdekében. Ha civilizációs kérdésként merül fel a Nyugat és Kelet közötti libikókánk – akkor szerintem az észak-atlanti orientációnkat nem kérdőjelezheti meg semmi. (Sovénegoistafelfuvalkodottinkorrekt költői kérdés: rajtunk kívül mi jó jött még Európába Keletről? [szünet] De komolyra fordítva a szót: Bryan élete c. film.

Az a jelenet megvan, amikor a Palesztin Felszabadítási Front vezetője megkérdezte, hogy nekünk, zsidóknak ugyan, mi jót hoztak a rómaiak? A többiek pedig ahelyett, hogy kórusban rávágnák, hogy semmit, elkezdik sorolni, hogy utakat, fürdőket, stb. De ha az a kérdés, hogy milyen pozitív nyomokat hagyott itt a Szovjetunió, akkor arra mi lenne a válasz?

Nagyon úgy néz ki, hogy az USA-EU valamint a kínai-orosz érdekeltégű multik csak abban különböznek egymástól, hogy a nyugati globális vállalatok a kormányaik felett, míg a keletiek a kormányaik alatt állnak – de az eszközök és célok tekintetében nincs különbség. Totális befolyásra való törekvés a korrupció, a politikai zsarolás, bocs: politikai előnyök lebegtetésének és még ki tudja, minek az eszközeivel. Nyugaton? Keleten? Egyre megy. (Legutóbbi hangos nyugati példáért lásd a kanadai miniszterelnök és az egyik legnagyobb építőipari cég körüli botrányt.) A hívószavak mindeközben a munkahelyteremtés, hazai GDP, exportmutatók, versenyképesség stb. emelése. Meggyőződésem, hogy nem kell marxistának lenni ahhoz, hogy az extraprofitot megcélzó globális tőke felelősségét lássuk a teremtett világ környezeti tönkretételében ugyanúgy, mint a jelenleg zajló háborúk és a mi civilizációnkra egyre nagyobb veszéllyel leselkedő háborús fenyegetettségben.

A két amerikai romboló ma reggeli híre két naiv, de nyugtalanító kérdést vet fel:
1. Ha minden egymással versengő nagyhatalomnak vannak üzleti érdekei Közép-Európában, akkor vajon kikerülhetjük-e a következő világégést?
2. Milyen szinten születnek a legfontosabb döntések: befektetői vagy politikai?

Barthról maradt fenn a következő mondat: „Jézus a válasz. Mi a kérdés?”. A maximumra törekvés helyett az optimumra törekvés – ha a Hegyi Beszéd aranyszabályát lehet így csavarni, akkor lenne még itt egy harmadik kérdés is: mi motiválja a nyilvánosság előtt, vagy attól elrejtve legsúlyosabb döntéseket meghozókat abban, hogy egyre sebesebben pakolják a szenet a lefelé robogó vonatunk mozdonyának kazánjába?

Mi?

 

Hozzászólások