Most megtudhatja, mi a gyilkos tanévnyitó titka! (IndexVideo, 2015. szeptember 1.)

Nem tudom, ki hogy van vele, de egyetlen általános iskolai tanévnyitóra se emlékszem. A gimnáziumiakra is csak azért, mert az Eötvös téren tartottuk, ezért jó nagyokat sétáltunk előtte-utána. A hazai iskolákban pénteken és tegnap tartották a tanévnyitókat – hogy mit tudunk mi, felnőttek ilyenkor elrontani, arról görbe tükörben a fenti videó mesél.

Nehéz műfaj ez. Nem mondhatjuk, hogy megoldhatatlan a feladat, de a nyárvégi kánikulában az iskolai tornapályák forró betonján darvadozó diákok kedvét pillanatok alatt le tudjuk ilyenkor lohasztani. Rögtön például az elején, amikor köszöntjük a helyi notabilitásokat – természetesen beleértve minket, lelkészeket is. Minek? Hát nem a diákoknak és a diákokról szól ez az ünnepség? Minek felsorolni a titulusokat, amikor azok a gyerekek többségének nem mondanak semmit? („Az oktatási bizottság külső tanácsadójának kedves feleségét… Zsuzsát.”) Általában ezen a ponton le is bukunk, és eláruljuk a gyerekeknek, hogy nem is nekik készültünk, hanem a településünk írástudói előtt kívánjuk majd pár perc múlva kivágni a rezet.

Apropó készülés. Az ilyenkor elhangzó beszédek állandó, szinte már-már eposzi kelléke az „amikor a mai alkalomra készültem, azon gondolkodtam, hogy…” bevezetés. Hát még jó, hogy akkor jutott eszünkbe egy nagy költőnk/tudósunk/sportolónk/királyunk/akárkink mondata, amikor azon gyötörtük az agyunkat, hogy mivel rukkolhatunk majd elő, és nem másfél hónappal korábban, amikor a strandon végigfolyt a balkezünkben egyensúlyozott forró lángoskupacról a tejföl a jobb kezünkön. Amiben a jégkrémekkel zsonglőrködtünk.

És az eszembe jutott, meg azon gondolkodtam bevezetés után úgyis olyan idézetet olvasunk fel, ami nem az eszünkbe jutott, hanem rágugliztunk. Ráadásul ezzel a kollégáink is pontosan tisztában vannak.

A nagy igyekezetünkben aztán akár odáig fajulhatnak a dolgok, hogy esetleg még fel is szólítunk valakit a megjelent helyi celebritások közül, hogy – idézem – tolmácsolja ünnepi gondolatait. Ha még gyerekek lennénk, itt kapnánk fel a fejünket, hogy milyen külföldi vendég áll most a mikrofonhoz. Ilyenkor lehetőleg olyan atyafira esik a választásunk, aki mára biztosan elfelejtette, hogy ő is volt gyerek. És ha nagyon beletrafálunk, kihívhatunk egy Dolores Umbridge professzort, akinek a negédessége aztán tényleg mindent visz.

Az iskolai ünnepségek szintén elmaradhatatlan díszlete a hangosítás. Amit valamilyen misztikus módon kőbe vagy mibe vésett szabály szerint úgy kell kipróbálni, hogy egy-kettő. Másutt: egy kettő három. Hát senki nem jött még rá arra, hogy ezekkel a hívószavakkal aktiváljuk a mikrofonba rejtett mesterséges intelligenciát, ami erre a parancsra majd a műsor legváratlanabb pillanatában éktelen sípolással felel?

Sok-sok évvel ezelőtt egy iskolai istentisztelet előtt telefonált egy szülő, hogy szeretne a gyerekeknek elgitározni egy dalt. A templomban nem is láttuk. Ügyes időzítéssel úgy intézte, hogy az ének meghallgatására már nem is volt módunk. Úgy jött ki a lépés, hogy személyesen nem tudott kellő időben jelentkezni. Erőszakossága kenterbe vert bármilyen Amway ügynököt. A szelíd, de határozott visszapattintásokra végül előhúzta az aduászt. Hogy de hisz azt a számot ő maga írta. Aha. Killing me softly. Azt is egy ember ő maga írta.

Ahogy a Himnuszt is. Amit szintén valami miatt fel kell konferálni. Mert az első hangokból úgysem jövünk rá, hogy az jön, nem. De nem akárhogy kell ám azt felkonferálni, dehogy! Azt kell mondani előtte, hogy: …és most hallgassuk meg a Himnuszt. Azért mert csak és kész. Nem énekelni, mert az olyan izé, hanem csak szemérmesen meghallgatni. Elég az.

De ne legyünk igazságtalanok, ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. Az időtartamról. Mert egy ünnepségnek (hazabeszél: tanévnyitó istentiszteletnek) akkor adjuk meg a módját, ha jó hosszú. Nehogy tekintettel legyünk az elsőseinkre, akik gyakorlatilag még óvodások! Óriási hiba lenne, kérem. Szokják csak ők is a strapát. Ha egy hat-hétévesnek is emészthető időtartamot lőnénk be, végül még azt vágnák a fejünkhöz, hogy összecsaptuk az egészet. Öreg hiba. Legyen jó hosszú. A tanév is az.

Meghittség, horribile dictu: humor véletlenül se legyen a tanévnyitón, hiszen mi, a felnőttek komoly emberek vagyunk. Mosolyogni tilos, rendnek kell lenni, csak semmi lazaság. Nem a tartalom a fontos, hanem a legfrissebb nyakkendőnk/kiskosztümkénk közszemlére tétele. Még csak nem is a forma, hanem a formalitás!

Nem emlékszem gyerekkorom tanévnyitóira, de felnőttként többen is részt vettem. Saját berkeinken belül igyekszünk elkerülni ezeket a csapdákat. Szegény Babits Misinek viszont biztos lehetett pár ilyenben része. (És itt most irodalomtörténeti felfedezés következik, figyelem:) másként biztos nem írta volna le:

A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem is tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
“Kultúra!"
“A rút luk!"
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Babits Mihály: Egyfajta kultura)

Ceterum censeo: pedagógusok, lelkészek, hallga’: a kevesebb több.

(Ahogy a NAT esetében is.)


Kevésbé idétlen tanévnyitó gondolatokat erre talál.