Többségi kisebbség

Több fontos kérdés is szóba került a Generális konvent Elnökségének két napos, berekfürdői tanácskozásán. A témák között szerepelt többek között a közös költségvetés, a Generális Konvent körmendi-szombathelyi plenáris ülése - melynek záró istentisztelet egyben egyházkerületünk ünnepi, hálaadó istentisztelete is lesz - és a tanácskozás vendégei voltak a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház két szlovák ajkú egyházmegyéjének képviselői.

Berekfürdőn tanácskozott a Generális Konvent Elnöksége - refdunantul.hu

Amikor 2009. május 22-én a debreceni Nagytemplomban ünnepélyesen aláírták a Kárpát-medencei egyházak közös nyilatkozatát, amelyben kinyilvánítják hitbeli összetartozásukat, a Szlovákia Református Keresztyén Egyház (SzRKE) küldöttei bár jelen voltak, nem írták alá. Nem akarták rontani az otthoni amúgy is feszültséggel terhelt egy egyházszervezetben élő, de két nyelven beszélő egyházrészek viszonyát. Ugyanakkor Koncsol László nyugalmazott főgondnok egyértelműen jelezte ünnepi beszédében a 85-88 százalékban magyar anyanyelvű felvidéki reformátusság vágyát az együvé tartozásra.

A tavalyi évben megtörtént ez. Amennyire szórványosan eljutottak a hírek, ezt az alkalmat meglehetős heves vita előzte meg és kísérte a szlovák anyanyelvű reformátusok részéről. Érthető is lenne, ha nem hangzik el a szlovák nemzetiségű püspökhelyettes szájából a február elején zajló berekfürdői Generális Konventen, ahová a tisztázás szándékával tiszteletbeli meghívottakként részt vehettek álláspontjuk kifejtésére is alkalmat kapva, hogy a kialakult helyzet status confessionis teológiai oldalról nézve.

Nos, fordítsuk meg a tételt, és nézzük meg ennek lelki és teológiai hátterét.

A lelki háttér kimondottan érdekes: nemzeti érzés uralja, amiben nincs semmi kivetnivaló, különben miért lenne kívánatos a csehszlovák, később szlovák állami berendezkedésben kialakult status quo? Egy furcsa helyzetben van a Szlovákia területén élő reformátusság 13-15 százaléka: többségi kisebbségben. Ennek szervezeti leképezése, s benne a képviselet nem demokratikus, hanem testvéri. Demokráciában ugyanis a többség határoz meg mindent, a többség választ, a többség nevez ki stb. A felvidéki magyar reformátusság pedig eléggé testvéri ahhoz a kisebbségével, hogy két nyelven folyjék a zsinati tanácskozás, hogy szlovák legyen a püspökhelyettes. Mondhatnánk, hogy természetes ez, de vajon a nagy testvér, többségi katolikus egyházban ez a szellem uralkodik-e? Van-e nem(csak) arányos, hanem testvéri szintű képviselete a katolikus magyarságnak a főpapságban, az egyház középszintjén Szlovákiában? Amikor tehát a reformátusság nemzetformáló hatásáról történelmi tapasztalatok vannak, jó lenne felfedezni az élni, és másokat élni hagyni humanista toleranciáján túl, a másokat/másikat felemelni, képviselethez juttatni etikáját is.

A Közép-európai lét egyik markáns maghatározottsága az erős nemzeti kötődés. Ez néha egybeesik a felekezeti hovatartozással. És éppen akkor, amikor ezeket át kellene lépni, derül ki annak megkerülhetetlensége. Egy pillanatra se hinném, hogy gyengébb lenne e mögött a hit, hanem inkább azért nehéz elfogadni a kisebbségi helyzetet, mert a történelmi tapasztalat riadóztatja a veszélyeztetettség érzést. Csakhogy a magyar reformátusság több mint egyharmada lassan egy évszázada ebben a helyzetben él. Ebben kellett többször is újrafogalmaznia magát, küldetését, szolgálatát, intézményeit, lehetőségeit, legutóbb épp a huszadik századi kommunista diktatúrák bukását követően. És sokféle választ kellett adni a többségi nemzetállam hozzá való viszonyulására, amelyik sehol sem volt elfogadónak mondható. Maradt tehát az egyetlen lehetősége, amely nem a hatalmi státuszának megszerzésében, hanem határokon átívelő lelki egyesülésében válhatott megtapasztalható erővé. Az pedig Közép-Európa különlegessége, hogy a Kárpát-medencei reformátusság elenyésző kisebbséget leszámítva magyar anyanyelvű. Le kellene-e mondania ezért a reformátusságnak a lelki egységről? Megengedőbben fogalmazva: lemondhat-e róla paradox módon éppen történelmi meghatározottsága miatt?

És van még egy vetülete a status confessionisnak, ez pedig teológiai. Részben már beszéltem róla, a testvéri képviselet kapcsán. De többről van szó. Mennyit kell nekem feladni magamból, hogy testvéremmé lehessen a másik? Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé leszek, mondja Pál apostol, s közben megmarad annak a Krisztus-követőnek, aki missziói útjain mindig sajátjait kereste fel először.

A Krisztus-követés nem önfeladás, hanem annak a pontnak a megtalálása, ahol megérezhető az önfeladás lehetőségének veszteség nélküli megélése anélkül, hogy kényszerítve lenne bárki azt megtenni. Ez nem csupán a választott, hanem a megélt identitása nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is, amelynek akár leválaszthatatlan meghatározottsága a történelmi tudat. Esetünkben, hogy református. És magyar.