Mi történik egy etika órán? Kétféle irányt lehet megfigyelni, Az egyik a tankönyv szerinti hagyományos módszerekkel vezetett információszerzésen alapul; a másik, amit én is preferálok, az a beszélgetést, vitát, játékot, szerepjátszást előtérbe helyező oktatási forma. Pedagógusként ugyanis azt vesszük észre: bár nagy igénye lenne a gyerekeknek arra, hogy beszélgessenek velük, erre kevés időt fordítanak a családban. Az iskola nem tudja a családot és a szülőket helyettesíteni, de például az etika órák kapcsán tud enyhíteni a gyerekek ez irányú hiányérzetén. Ezért is szomorít el az a hecckampány, ami most a vasárnapi boltbezárások körül a média segítségével kialakult. A szupermarketban, ahol vásárolni szoktam, a pénztárosok elmondásuk szerint nagyon is örültek a vasárnapi zárva tartásnak, mert nem egyedül kell tölteniük a szabadnapjukat, hanem a családjukkal lehetnek. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy nincs család a gyerekek mögött; és nem csak azért, mert elválnak a szülők, hanem mert nincs ideje a családtagoknak egymásra. A szülők fáradtak, ingerlékenyek, megszületik a veszekedés, az egymástól való eltávolodás.

Etikaoktatás- mandiner.hu

Újra kopogtat a szükség az egyházak ajtaján. Harmadik évébe lép majd a hittan és erkölcsoktatás. Harmadik éve vannak jelei a jó szándéknak és a lehetetlenségnek. Ahol hegemónia van, ott működik a kívánalom, máshol ugyancsak akadozik a szétszabdalt tantárgyi rendszer, amely végül is ugyanazt kellene biztosítsa, az ember emberlétének jelenlétét a társadalomban, illetve néhány olyan alapértéket, amelyet mindannyian közösen vallunk: kulturális meghatározottságunkból fakadóan. A nehézség az egyetértés lehetetlenségéből fakad: ugyanis senki sem hajlandó lemondani az általa kialkudott vagy jogosnak tartott privilégiumról.

Nem a lényegben, hanem a rendszerben van a hiba. Erkölcs-, hit- és embertan lényegi fogalmai és eltérő értelmezései keverednek egymással. De nem ez az érdekes, hanem a csoportok privilégiumai.

A legbefolyásosabb privilegizáltak a birtokon belüliek: az állami iskolák lehetőségei. Az óraszámokat csökkenő gyermekszám mellett is megtartani – és ezáltal státuszt biztosítani - akaró tanárok. Ennek módja a mindenáron saját érdekrendszerbe való bevonása a szülőknek, hiszen a döntést nem a gyerek, hanem a szülő hozza. A második sorban ott állnak a sokszor megkerülhetetlen többségi helyzetben lévő felekezetek. Ez régiónként változó.

A rendszer vesztesei a kisebbségben lévő felekezetek, érdekérvényesítő csoportok, akik vagy konfliktus felvállalására kényszerülnek vagy lemondani saját lehetőségeikről, amelyeket nem mellékesen a törvény biztosít.

Lehetett volna ebből egy jó, legalábbis elfogadható rendszert összerakni, amelyik a felnövekvő nemzedék számára egy általános erkölcsi értékrenddel kevert keresztyén alapozású ismeretet ötvözött volna oly módon, hogy erre képzett tanárok és egyházi megbízottak meghatározott órarendben a lehetőségként ajánlott órakeretben ugyanazon elvek mentén saját értékrendszerűket jeleníthették volna meg. Igazi pluralizmus lehetett volna, ugyanakkor pedig átjárás a másik hitbeli, értékbeli jobb megismerésébe. Két dolog kellett volna ehhez: elfogadás és kiszámíthatóság.

A jelenlegi rendszerben a többségi befolyással rendelkezőknek vannak viszonylagosan kiszámítható lehetőségei. A bizonytalanoknak – és itt elsősorban a kisebbségi, nem ritkán egy-háromfős csoportokat oktató egyházakra gondolva – pedig átmeneti egzisztenciákra kell építeni jelenlétüket egy teljességgel hatékonysághiányos struktúrában, amelyet vagy papi jelenléttel, merthogy az a legolcsóbb és mégis jövedelemkiegészítő megoldás, vagy nem kompetens személyekkel kell megoldani. Így visszaköszön az eredményeit ma már jól mutató rendszerváltás utáni idegen nyelvi tanári átképzés eredménye, amikor is a volt orosztanárok hirtelen a nyugati nyelvek oktatóivá váltak oly módon, hogy maguk legtöbbször egy lépéssel jártak előtte a nyelvet tanuló diákseregnek. S miközben ez a humorfesztiválok és asztaltársaságok jókedvének privilegizált témái voltak, felnőtt két nemzedék igazi nyelvtudás és ebből következő érvényesülési lehetőség nélkül. Közben sikerült néhány ezer egzisztenciát és ebből eredeztethető néhány százezer nyelvi analfabétát fenntartani.

Félő, hogy az erkölcs-, hittanoktatásnak ebben a rendszerében valami hasonló fog történni, amivel senki sem jár jól. Egyelőre, negyedszázad után is az érdekérvényesülés partizánharcait vívja minden érdekelt fél. Senki sem érzi jól magát benne, ugyanakkor részben a belső körökből, részben a külső elvárásoknak megfelelési kényszerében nem teheti meg, hogy lemondjon róla. Egyik angolszász egyházi éneksort ide idézve: „Egy lélekért se érjen vádja téged…”

Itt tartunk az újabb kihívások sodrában, amit papírok, megrendelő és jelentő ívek, két irányba is kötelező jelentések és megannyi írásos dokumentáció jelez. A gyerekek pedig ülnek némán, a rájuk kimért szabadságban ilyen vagy olyan kényszerek között.