Az élő, a mindennapiság szervességéből kiesett (szász) kultúra eltűnése-kisajátítása zajlik, ugyanakkor egy oktatási intézmény arculatépítő imázselemeként „teremtődnek újra” bizonyos szimbolikus hordozói, a viselet, a „hagyományos ünnepek” szokásai? A szalon-multikultinak Dobrudzsában láttam néhány szívszorongató példáját: a németnél lényegesen kevesebb erőforrással rendelkező ukrán vagy lipován (orosz) közösségek asszimilációja annyira előrehaladott, hogy a fiatalok már szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet (amelyet egyébként csak választható tantárgyként tanulhatnak az iskolában)…Miben különbözik a német kisebbség helyzete, illetve mivel magyarázható, hogy olyan diákok is, akiknek feltehetően nincs semmi köze a szászokhoz, valamilyen szinten elsajátítják vagy magukévá teszik ennek a kultúrának bizonyos elemeit? Lehetséges az a hipotézis, hogy amikor egy nemzetállamban egy adott nyelvi-kulturális kisebbség lélekszáma olyan kritikus szint alá csökkent, hogy az államalkotó többség azt semmilyen módon nem érzi magára nézve fenyegetőnek, akkor már hajlandó gesztusokat tenni: nemcsak kormányzati politikák szintjén (az adott térség multikulturális jellegének elsősorban turisztikai promóciós célú hangsúlyozása Dobrudzsában is divat már), hanem bátorítja vagy legalábbis nem bélyegzi meg azokat az egyéni döntéseket, amelyek révén valaki a többségi identitása mellé önként felvállal kisebbségi kötődéseket is? Míg ha mondjuk az illető nyelvi kisebbség érdekérvényesítési ereje, pozíciója, intézményhálózata erős (mint a romániai magyarok esetében), akkor már nem tolerálható effajta „árulás” a többségi nemzet „rovására”?

Hogyan legyünk mások? –transindex.ro

Érdekes jelenségként figyelhető az 1990-es utolsó nagy tömeges kivándorlással halálra ítélt szász közösség hagyományának visszakerülése és kulturális megjelenítése az egykor erős közösségekkel rendelkező szász alapítású erdélyi városokban. Az érdekességet csak fokozza, hogy ezt az újonnan felfedezett kulturális identitást nem az ott maradó vagy visszatérő szászok utódai, hanem a többségi román nemzet középrétegei vállalják és jelenítik meg. Erdélyben évszázados hagyománya van az interkultúralításnak.

A reformáció korában, a nyelvi azonosságban Németországhoz kötődő erdélyi szászság volt az első, amely Luther eszméinek követőjévé szegődött közösségi döntési szinten (amelyiket nem mellékesen akkor a szász különleges státuszt elismerő egyházi és közigazgatási jogállás tett lehetővé) az egykori magyar királyság területén, de ugyanezen közösség tagjai voltak az erdélyi magyar reformáció szellemi vezérei is – Heltai Gáspár, Dávid Ferenc –immár egy másik nyelvi közeget és ezáltal kultúrát választva. A kiegyezést követő etnikai szembenállásban kevésbé jelentkezett a másfajta identitás vállalása, azonban a 19. század végétől egy magára valamit is adó értelmiségi család kettő, de inkább három nyelven igyekezett tanítani gyermekeit. Ez gyakorlatilag fennmaradt a szászság erdélyi jelenlétéig, amelynek végével a német nyelvű iskolák a hagyományaik, színvonalúk és világnyelvi érvényesülési lehetőséget látva benne a többségi román nemzet gyermekei számára jelentettek újfajta érvényesülési leehetőséget. A 20. század két meghatározó kisebbsége: a német és a magyar ugyanakkor kevésbé járt át egymás kulturális területére, talán a magyarok inkább különösen ott, ahol a magyar anyanyelvi oktatás beszorulásával a többségi román helyett inkább a kisebbségi (de kulturálisan és érzelmileg magasabb szintre helyezett) német oktatást választották.
Az erdélyi szászság, mint közösség eltűnése, ugyanakkor a nyolcszáz éves kultúra gazdag építészeti és kulturális örökségének hátramaradása szembesíti a többségi nemzetet egy a romántól eltérő és azt már nem veszélyeztető vállalható örökséggel. A német nyelvet és kultúrát külsőségeiben felvállaló román utánpótlás azonban már sem vallásilag, sem tudatilag nem integrálódik abba a kultúrába, amit a szászság hordozott. A külsőségek vállalása talán egyfajta neotranszilvanizmus lehet, amelyik nem jelent veszélyt a nemzetállami tudatra, ugyanakkor egy kulturális differenciálódást jelenít meg.
Nem tudni, hogy ez az akkulturáció esetlegesen hordozza-e annak lehetőségét, hogy a többségi nemzettudattal szemben egyfajta regionális alternatívát kínáljon? Érdekes ugyanakkor, hogy az évszázados beágyazódás nem jelent problémát magával a népcsoporttal való azonosulásban, ha annak kulturális és nyelvi jelenléte egyfajta szellemi többletet is jelent.
Az erdélyi magyarok és különösen a székelyföldi tömbmagyarság koránt sincs ebben a helyzetben, hiszen a nyelvi, vallási és identitásbeli jelenléte nem jelent kulturális asszimilációs lehetőséget sem a többségi nemzet, sem más kisebbségek számára. Hogy miért? Mert a román nemzeti tudatban az önmagát megjeleníteni képes és önszerveződő közösség még mindig az elszakadás veszélyének tudatát hordozza.
Pár napja beszéltem egy Zsil-völgyében szolgáló református lelkésszel, aki az ottani reformátusság rohamos fogyását – az utóbbi húsz évben 80 százaléka elfogyott az ottani reformátusságnak, ami a magyarság elfogyását is jelenti! - nemcsak az elöregedésben és elköltözésben, hanem a teljes és rohamos asszimilációban látja. Itt merül fel egy nehéz kérdés, hogy egy vallási közösség a teljes elfogyást választja a nyelvi kötődése révén, vagy esetlegesen a nyelvváltással önmagát meg tudná, ha meg akarná menteni? És ez mennyiben jelentene identitás váltást?
Miközben Európa elsősorban a migrációs történések megoldásával, integrációs-kérdésekkel van elfoglalva, őshonos kissebségei lassan eltűnnek nyomtalanul a nemzetállami olvasztó kohókban. És anélkül, hogy utolsót kiáltanának haláltusájukban. De hát ők keresztény hátterű közösségek, akiknek eszköztárába nem tartozik az erőszak. S mert alig hallatnak magukról, könnyet sem ejt értük az önmaga túlélésével elfoglalt európai elit.
 

Hozzászólások