Informátorunk szerint ebből az derült ki, hogy az elmúlt három év alatt (2012., 2013. és 2014.) 153 millió hiány keletkezett a zenekarnál. Vagyis évente hozzávetőlegesen 50-60 millió. (Arra most nem térnénk ki, hogy ez miből jött létre – hallani lehetett be nem érkezett pályázati pénzekről, visszalépett szponzorokról, vagy fedezett nélkül meghívott fellépőkről is.) Egyébként a zenekar éves költségvetése évente átlag 400 millió forint.

153 milliós hiány miatt menesztették a szombathelyi szimfonikus zenekar igazgatóját - Nyugat. hu

A szombathelyi neológ zsidók monumentális zsinagógájának belső tere a város zenei életének temploma. Az 1880-ban megépült impozáns épület kapuja ma csak emlékeztet az egykori bejáratra, odabenn az erkélyre vezető lépcsősor mintázata még imitálja valamiképpen az épület jellegét, a terem viszont igyekszik feledtetni a múltat. 1975-ben a város Bartók-Terem néven modern hangversenyteremként rendezte be az imaházat, akkoriban a külső homlokzatot is eltakarták. Nem tudom, ki milyen érzésekkel ül be az azóta még korszerűbbé tett létesítménybe. Számomra mindig szívszorító élmény. Nem lehet elintézni a nehéz történelmi emlékezetet olyan tényekkel, hogy az épületet a város megvásárolta, s hogy ma a zsidó hitközség egy maroknyi emberből áll. Egy tér, ahová emberek az örömeiket és bajaikat Isten elé vitték, akkor is hordozza szakrális kisugárzását, ha minden igyekezettel el akarja takarni egy felejtésre berendezkedett kor.

Ma már nem csak a múlt terhe nyomasztja a helyi szimfonikusok életét. Kijutott az országos nyilvánosság elé is a hír, miszerint komoly anyagi zűrök jelentkeztek az intézménynél. Ami egyszerű gazdasági problémának tűnik, nyilván sokkal összetettebb, ha ismeri az ember a helyi hátterét a dolgoknak. Persze a helyi sajtó nem szellőztet, és nem elemez, nem keresi az okokat, mert a csontvázak a szekrényből csak akkor szoktak kikerülni, ha valaki rosszul bánik a kártyáival. Pedig a helyi politika – tapasztalatom szerint – sok mindent lenyel és eltűr, eltussol és megbocsát.

A városi intézmények mindegyikénél időről időre felmerül a megszűntetés kérdése, bármilyen fontos helye is van a város és térség életében. A tét nem kevés, hiszen egy iskola bezárása éppoly fájdalmas az érintettek számára, mint a helyi kultúrát és művelődést szolgáló intézmények sorsa. Voltak évek, amikor a szimfonikusok is élet-halál harcot vívtak a megmaradásért. Érthető az, hogy szükség volt új eszközökre a közönség elérése céljából. Magam is megdöbbentem, amikor egy este, úgy fél nyolc felé az épület előtt megálltam, s vártam, hogy szálljon be nagylányom. Idős hölgyek és urak tömege hullámzott le a lépcsőn. „Nyugdíjas-találkozó volt?”, kérdeztem teljes naivitással. „Jaj, anyuka”, szólt rám a nagylány, „bérletes előadás volt.” Ahogy aztán végigszámoltam, ismerőseim közül kik azok, akik rendszeres látogatói a szimfonikusok előadásainak, rájöttem, hogy valóban ez a hatvan fölötti korosztály, annak is az értelmiségi rétege, akik nem kimondottan tőkeerősek, de kívánják az igényes művészi élményeket. Viszont barátaim közül sincs olyan a saját korosztályomból, aki akár rendszertelenül is, de eljárna. És nem a kíváncsiság hiányzik, még csak nem is a pénz elsősorban, hanem az az emberi idő, ami elviselhetővé tesz egy más jellegű időtöltést. Aki már ült be úgy színházba vagy koncertterembe, hogy átizzadt, még fél óráig hevesen dobogott a szíve a napi loholástól, és legalább egy órán keresztül nem tudott kikapcsolni a napi gondokból, az tudja, miről beszélek. Hiába ül be az ember, ha képtelen ráhangolódni, képtelen a nyugodt befogadásra, a teljes átélésre.

A helyi szimfonikusoknak az utóbbi években számos olyan kezdeményezése volt, amely igyekezett a nézők nagyobb tömegeit bevonzani az előadásaikra. A menedzseri szemlélet jegyében egészen új vállalkozásokba és kezdeményezésekbe kezdtek. Ilyen az Iseumi Szabatéri Játékok a zsinagógával szemközti Iseumnál,  s valóban: a  rekonstruált és teljes épületté átalakított ókori szentély valóban a legeredetibb helyszíne volt Mozart Varázsfuvolájának. A későbbiekben népszerű operákon kívül rockoperák is megrendezésre kerültek. A bajok már ekkor érezhetőek voltak, ki nem fizetett gázsikról esett szó aközben, hogy a jegyeket elég borsos áron kínálták. Láthatóan várták az osztrák vendégeket, ám ez – attól tartok – az előzetes tervek egyik gyenge pontja volt. A határ másik oldalán szintén túlkínálat fogadja a komolyzene kedvelőit, s bizony ott is jobban lehet kaszálni egy sláger-rendezvénnyel, mint az Aidával.

A népszerűsítés jegyében aztán megjelentek azok az előadások, amik átlépik a komolyzene-könnyűzene mezsgyéjét. A hollywoodi népszerű filmek zenéje éppúgy bekerült a repertoárba, mint ahogy a könnyűzene világából is érkeztek „sztárok”. Hogy egy Radics Gigi mit keres a szimfonikusokkal a háttérben, az számomra mindig a kényelmetlen kérdések sorába tartozott. Értem én, hogy kell a sznob nézőknek egy név, amit ismernek. Az más kérdés, hogy ha én zenekari művész lennék, sírnom kellene attól, hogy egy zeneileg a nyomomba sem járó fiatal ripacs hölgy a „sztár”. Hogy a nem-olimpiai-bajnok Berki Krisztián ősszel kisebb botrányt rendezett a városban, amikor a reality show-jában a zenekar előadásán forgatott, az már tulajdonképpen csak egy szerencsétlen adalék. Nem is jutnak eszünkbe minderről a disznók közé vetett gyöngyök…

A probléma nyilván nemcsak a helyi zenészeké. A kérdés jóval több: hiszünk-e abban, hogy a komolyzene hat és él? Legutóbb egy olyan előadáson hallottam a városi zenekart, ahol több zeneszerző darabja mellett egy Kodály is szerepelt. Számomra megrázóan szép élmény volt. A kérdés az, elhiszik-e a zenészek, hogy ennyi elég? Elhiszik-e azt, hogy az a zene, amelyre hivatottak, képes az embert a székhez nyomni, s átröpíteni egy más valóságba? Ha ezt végre elhiszik, akkor szükségtelen kalandozniuk a szórakoztatás kétes minőségű zenei anyagaiban. Miért lenne szükség a közhelyességre és az olcsó megoldásokra? Állítom, hogy egy Rachmanyinov zongoraverseny a legelvetemültebb pop-zenerajongókat is megérinti.

Vannak dolgok, amiket nem jó összemosni. Egy város számára tragikus az, ha a múlt egy fontos darabját le akarja radírozni, s egy szakrális helyet átalakít a helyi magas kultúra szórakoztatóhelyiségévé. Ez már eleve rossz kezdet. De ha már ez így van, az ott dolgozó művészek megpróbálnak ezzel együtt élni. Ám a menedzseri szemlélet ne vigye a komoly tudást igénylő művészeket egy olyan hazárdjátékba, ami egyrészt minőségesést, másrészt pénzügyi katasztrófát okoz. A menedzseri szemlélet ugyanis elvileg körültekintő és felelősségteljes tervezést jelent, a kínálat és kereslet felmérését, az optimista becsléseken kívül a pesszimista becsléseket is. Ha csak optimistán tervezünk, azt úgy hívjuk: hazardírozás. Csak remélni lehet, hogy itt nem erről volt szó. 

 

Hozzászólások