Nyáron sokan döntenek úgy, hogy megpróbálnak nyelvet tanulni. Számukra jó hírünk van: leáldozóban ugyanis az a korszak, amikor az idegen nyelvek tanulása végeláthatatlan szótárazásokból és unalmas mondatfordításokból áll.

Úttörő módszerek a nyelvoktatásban - mno

Mellbevágó élményem volt egy kormányablakban. Ahogy beléptünk, pillanatokon belül ügyintézőhöz kerültünk, aki fiatal volt és kedves. Nemrég kerülhetett ki még az iskolapadból, ennek ellenére talpraesetten, ügyesen végezte munkáját, pár perc alatt elkészültünk. Ekkor lépett be a kormányablakba (vagy kormányablakhoz?, a magyar nyelv nem biztos, hogy ilyen kihívásokra megérett már), egyszóval belépett egy angol fiatalember. Néhány bátortalan szóval jelezte, hogy angolul tud, magyarul nem. A fiatal hölgy csak egyféleképpen tudott reagálni: élénk karlendítésekkel mutatta, hol ül az az ügyintéző, aki beszél idegen nyelvet. Annyit sem tudott mondani, hogy „jó napot”.

Az eset azért döbbentett meg, mert elvileg egy mai magyar fiatalnak legalább tizenkét éven át kötelező idegen modern nyelvet tanulnia. Nálunk elsősorban az angol és a német jöhet számításba. Diplomához alapkövetelmény a nyelvvizsga, de elvileg még egy kőműves-tanoncnak is kellene gagyognia valamit más nyelven. A nyelvtanítás teljes sikertelenségére utal, ha tizenkét év után egy amúgy intelligens, és talpraesett fiatal hölgy a kommunikáció legalapvető elemeivel sem tud élni. Elvárható lenne, hogy ha csak németül tanult, akkor is tudjon néhány eligazító mondattal szolgálni angol nyelven is, és fordítva. Annak a néhány mondatnak a betanulása amúgy nem egy különösebb teljesítmény, nyilván a munkaadók feladata is lehetne, hogy felkészüljenek alkalmazottaik.

Visszatérve a nyelvoktatásra, valójában siralmas dolgokat tapasztal az ember. Van, aki gimnáziumi tanárként egy szinten van a középfokúig eljutó diákjaival, van, aki négy éven keresztül nyelvtanítás helyett magyar nyelven viccekkel szórakoztatja diákjait. 

Persze, van, aki azt hirdeti, hogy feltalálta a nyelvtanításban a spanyolviaszt. Valójában a csoportos nyelvtanulást még a kávéivás sem mentheti, ha rossz a nyelvtanár. Az idézett cikkben szerepel egy ominózus mondat, amin nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek: „ha csak kiáll a tanár, és magyaráz, abból egy óra múlva legfeljebb a hallottak 20-30 százaléka marad meg. Ha viszont az óra interaktív, vagyis a diák maga is aktívan bekapcsolódik, beszél, színez, mozog, kivág, felragaszt stb., akkor sokkal jobban beég az információ az agyába.” Bizonyára van olyan nyelvóra, ahol csak kiáll a tanár és magyaráz, ám én még ilyenen nem vettem részt. Olyan létezik, hogy véget nem érő szövegolvasás és fordítás laposítja el az órát. A diák azonban ma már minden esetben részt szokott venni a tanulás folyamatában. A tanárnak központi szerepe van abban, hogy mennyi aktív gyakorlás jut a diákoknak, akár egyénileg, akár párban, akár csoportosan beszélgetve. A nyelvtanulás alfája és omegája az önálló beszéd. Egy jó tanár még a lusta és a nyelvtani finomságok iránt nem sok érzékkel rendelkező tanítványokból is ki tudja hozni azt a biztonságot, hogy alapszinten ki tudják fejezni magukat. Ehhez semmifajta csodára nincs szükség: se jógára, se kávéra, se puffon ülésre. Kitűnő oktatócsomagok kaphatóak a modern nyelvek elsajátításához, amik könyvet, munkafüzetet, gyakorló hanganyagot is tartalmaz.

A nyelvtanulókat többnyire az bizonytalanítja el legjobban, ha túl nagy hangsúlyt kap a nyelvtani anyag, és az elbizonytalanodott diák úgy érzi, képtelen összehozni egy tökéletes mondatot. A tanárnak abban is óriási szerepe van, hogy az ilyen jellegű elbátortalanodást helyére tegye. A nyelvtanulásnak csak legvégső célja lehet a tökéletesség. Inkább azt kellene hangsúlyozni, hogy az ember éppen a hibái révén tud sokat tanulni, a nyelvórák azért vannak, hogy hibákon keresztül is tanuljon az ember.

A nyelvtanulás legjobb gyakorlóterepe az idegennyelvi beszélő közeg. Ha ez nincs, megfelel az idegen nyelvű média. Ám minden ellenkező állítással szemben a klasszikus tanulást nem lehet megspórolni, csak egyes esetekben, amikor szinte anyanyelvként sajátítja el valaki az adott nyelvet. Kisgyermekeknél ez jól működik (első kézből állíthatom), ám azt is tudomásul kell venni, hogy mivel nincs meg a grammatikai tudatosság, ezért hiába beszél folyékonyan az illető egy idegen nyelvet, nem biztos, hogy a nyelvvizsgát le tudja tenni. De visszatérve a tanulásra: a nagy kérdés az, miért lenne az olyan rossz? Miért nem beszélhetünk arról, hogy a tanulás, a mögötte lévő munka igenis boldogággal töltheti el diákot? Ki állítja azt, hogy húsz szó megtanulása nem lehet örömforrás, hogy egy nyelvtani táblázat megtanulása nem olyan, mint egy kellemes játék? A pedagógia egyik legnagyobb hibája, ha tehernek és rémisztő kényszernek állítja be azt, ami esetleg egy jó motiváció mellett örömforrás és jó kikapcsolódás lehet. Az már önmagában jutalom, ha valaki végig tud olvasni idegen nyelven egy kitűnő detektívregényt, vagy jókat nevet a tévében a vígjátékon. Ám miért olyan szörnyű a gondolat, hogy maga a tanulás is élvezetes lehet?

Hallom, hogy a tanév végén a tanár beszélt az osztálya előtt a tanulási módszerekről, arról a kreativitásról, ami mindenkinek lehetőséget ad a számára legjobban alkalmazható tanulási módokhoz. Ezt a történetet sehogy sem tudtam magamban elhelyezni. Amikor már vége az évnek, akkor beszél valaki a tanulási módszerekről? Nem éppen az lenne a hasznos és kívánatos, hogy ezekkel rögtön az elején, vagy legalábbis menet közben megismertessük a diákokat? Megbeszéljük, ki hogyan tanul otthon, és mit lehetne még kitalálni egy hatékonyabb és kellemesebb tanulási folyamat érdekében?

Nem kell semmiféle varázslás, az emberi agy igenis elég fejlett egy-egy idegen nyelv gyors elsajátításához. A kérdés sokkal inkább az, megfelelő partner-e ebben a tanár? Kellően átgondolja-e, mire van szüksége a diáknak? Másrészt partner-e az idegen nyelvet tanuló? Tisztában van-e azzal, hogy neki is szükséges egy kevéske erőfeszítést tenni, mert alvás közben még elég kevesen sajátítottak el egy-egy új nyelvet? Vagy az a meggyőződése, hogy ha már egy rakás pénzt kifizetett, akkor ott helyben, a nyelvórán beleöntik fejébe a tudást?

V. Károlyról az a történet járja, hogy a férfiakkal olaszul beszélt, a nőkkel franciául csevegett, a katonáinak spanyolul adta ki a parancsot, és a lovához németül szólt. (Ezt annak idején úgy mesélte el angol tanárnőm, mintha a német másra nem lenne jó, mint állati beszélgetéseket folytatni, noha lássuk be, csupán arról van szó, hogy a kisgyerekekkel és az állatokkal fölösleges is lenne másképp szót érteni, mint a számunkra meghitt anyanyelvükön.) Az anekdota figyelmeztet: Nyelvet több száz éve is tanultak. A nyelvtanuláshoz nem technikai fejlettség és különleges módszerek kellenek, hanem nyitott emberek.