Végül magyar-lengyel-litván kezdeményezésre, az EU-országok igazságügyi miniszterei 2011 júniusi luxembourgi tanácskozásukon fogadták el a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot, és egyben az 1939-ben Moszkvában megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum – más néven Hitler-Sztálin paktum – aláírásának napját, augusztus 23-at, a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapjává nyilvánították. A dokumentum elfogadásával az Európai Unió lépést kívánt tenni a közös európai múlt tudatának és a kollektív emlékezet erősítéséért.

Totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja – Wikipédia

A naptári év minden napjára esik egy-egy nemzetközi vagy országos emléknap, ami felhívja a nagyközönség figyelmét emberekre, eseményekre, problémákra, bajokra. Pontosan ezért el is sikkad a figyelem, tökéletes közöny támad bennünk, ahogy meghalljuk: „Ma van a bla-bla-bla világnapja”.

Még a sajtó sem nagyon emlegeti augusztus 23-án, pedig ezt a napot a totalitárius diktatúrák áldozatainak szentelik Európában 2008 óta. Ekkor mondta Václav Havel akkori cseh államfő az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencián Prágában, hogy „Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek.” A szándék szép volt, bár a mondat történelmileg nem teljesen állja meg helyét. Tudjuk, hogy a 20. században világjelenség volt mind a fasizmus, mind a kommunizmus, de való igaz, hogy felelősség terheli az utódokat.

A holokauszt története rendkívül sokféle megvilágításában került a nagy tömegek elé. A felvilágosító munka az iskolákban elkezdődik, elsősorban a német fasizmus gyilkos rendszerét ismerik meg gyerekkortól kezdve Európa minden országában, így nálunk is. Amilyen fájdalmas a téma, olyannyira nehéz a helyes arány megválasztása. A túlsulykolt tartalmak hamar „kioltódáshoz” vezetnek. Ez annyit jelent, hogy amin először sajnálkozik az ember, és esetleg katartikus élményt okozott, a túladagolás következtében egyszerre közömbössé vagy nem kívánttá válik. Egykori ivrit (modern héber nyelv) tanárnőm férje diplomata volt. A feleség mesélte, hogy a családi körben férjének a”shoa”-ról, azaz a holokausztról nem szabadott beszélni, olyannyira elege volt a témából.

A kioltódás veszélye a kommunizmus áldozatai kapcsán a többség számára fel sem merülhet. Ez a terület még mindig tökéletesen kiaknázatlan. Elképesztően sokat kellene mesélni arról, milyen volt az ötvenes évek kemény diktatúrája, és milyen álnok, gyilkos rendszer volt az úgynevezett „puha diktatúra”. Tegnap magam is megdöbbentem azon, mennyire ismeretlen a korszak és bűnei azok előtt, akik Európa nyugati részén születtek és élnek. „Pedig a kommunizmus nem volt egy rossz elgondolás”, mondta beszélgetőpartnerem tökéletes naivitással.

Amikor nemzetközi nézőközönség elé állunk egy új filmmel, miért ne beszélhetnénk ötven év fájdalmas történetéről? Talán azért, mert még közöttünk járnak a pribékek, nem csak a prédák? Vagy azért, mert kevésbé hatásvadász a téma, mint a holokauszt? Miért nem merünk vagy akarunk beszélni arról, hogy a Kádár-kor is egy gyilkos rendszer volt?

Való igaz, nehéz a szembesülés. Amikor az egykori „vonalas” iskolaigazgató a rendszerváltás után beült a templomba, s már mindenki körbeugrálta, mert milyen kedves, öreg úr, hányan emlékeztek arra, hogyan rúgta ki a nagycsaládos tanítónő kolleganőjét az iskolából, mert annak férje ugyanebben a templomban lelkész volt? Hogyan sírt az asszony az iskola udvarán tehetetlenségében és megalázottságában? Megtörtént a bűnbánat? Az igazgató részéről nyilvánosan nem. Talán lélekben igen, nyilvánosan semmiképp. Mi marad a történet után? Azoknak a  lelkiismereti válsága, akik értesültek a történetről, de mégsem érezték magukat feljogosítva, hogy számon kérjék a „kedves öreg urat”. Mi történt tehát? A lelkiismereti teher átszállt azokra is, akiknek semmi közük nem volt a dologhoz. Így öröklődik át a bűn.

 

 

 

Hozzászólások