François Hollande francia elnök könyörtelen választ ígért, Manuel Valls miniszterelnök pedig azt mondta, háborúban állnak, amit meg fognak nyerni. A pápa szerint ez már a harmadik világháború része.

Ez történt a párizsi terror másnapján - Index

A napokban egy könyvet olvasok a posztmodernről, Fredric Jameson amerikai irodalomkritikus, filozófus munkáját. A könyv alcíme árulkodóan fogalmazza meg elgondolásait e kulturális és történelmi pillanatról, amennyiben a kései kapitalizmus kulturális logikájának nevezi azt. A könyv egyfajta látlelet arról, mint is gondolt el a 20. század végéről és a 21. század által nyújtott lehetőségekről a baloldali és neoliberális értelmiség – 2001. szeptember 11. előtt. Egy marxista gondolkodó, aki szeretne a dialektika szabályai szerint elemezni és előre tekinteni, s gyakorlatilag mégis beleütközik a nyolcvanas évek, s kilencvenes évek illúziókban bővelkedő világának délibábjaiba. Este olvasom, miként banalizálja a kispolgári amerikai félelmeket, s reggel fiam azzal fogad, hogy Franciaországban éjszaka megint elszabadult a terrorista pokol.


Még többször vissza fogok térni Jameson kitűnő tanulmányára, amely annak ellenére, hogy szinte mindenütt tudnék vele vitatkozni, egy hihetetlen szellemi alkotás, időnként egészen hajmeresztő, de találó megjegyzésekkel, izgalmas megközelítésekkel, a személyességet sem nélkülöző momentumokkal. Mivel először úgy olvastam, mint a posztmodern művészetről és általában véve kultúráról szóló könyvet, meg kellett állapítanom a legelején, hogy alapállításaiban nem egyezik meg az „én” posztmodern elméletemmel, ám rá kellett jönnöm, hogy ez ennél több, hiszen a nyíltan baloldali, marxista szerző egy egész korszakot, és magát a gondolkodást igyekszik a maga szempontjai szerint leírni, megmagyarázni. Közben pedig felszínre kerül az, ami miatt most Európa és a nyugati világ ott tart, ahol egy orosz repülőgép felrobbantása és a párizsi merénylet után tart. Háborús szükséghelyzetben. Önmeghatározásában nagyon pontosan írja le azt, amit mi is – némi illúzióvesztéssel megtapasztalhattunk: „A marxizmus valóban nem Weltanschauuung típusú politikai filozófia, és semmiképpen sem „feleltethető meg” a konzervativizmusnak, a liberalizmusnak, a radikalizmusnak, a populizmusnak vagy bármi másnak. (…) … akadnak velünk rokon gondolkodók a polgári gondolkodók között is, de ezek nem a fasiszták …, hanem inkább a neoliberálisok és a piaci emberek: a politikai filozófia számukra is értéktelen.” Olvasata szerint a posztmodern egyik legfőbb tere a multinacionális piac tere, és amelyben megváltozott, azaz eltűnt az egyén jelentősége, előtérbe került a kollektivitás. Maga a kultúra is árucikké vált, és ezért a piac törvényei határozzák meg fejlődését. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy „a „piac” végső soron ugyanolyan utópisztikusnak bizonyul, mint amilyennek mostanában a szocializmust tartják.” Marxista lendülete ekkor kimond egy olyan elképzelést, amely valósággá lett, illetve valósággá lesz korunkban, de minden szépségét és idealizmusát elvesztve: „Olyan nagy kollektív projektre lenne szükség, amelyben részt vesz a népesség aktív többsége, azt magáénak érzi, és saját energiáiból hozza létre.” Jameson maga is látja, hogy ez a kollektív projekt nem lehet a piac. Nem is. Ami ezt a projektet létrehozza, az tökéletesen irracionális, bár Jameson szerint a posztmodern kizár minden irracionalitást. Ez pedig a vallás. A nagy projekt pedig az iszlám fundamentalizmus, amely úgy robban be a nyugati világ biztonságosnak tűnő kéztördelő, banalitások miatt sápítozó gondolkodásába, mint egy égi csapás, nagyon is konkrétan, és félre nem érthető módon.
A nyugati világ 2001 előtt gyakorlatilag nem érzékelte kellően a veszélyeket, sőt, amint láttuk a migráció körüli vitákban, egészen a mai napig a baloldali és neoliberális körök további relativizálásokkal igyekeznek elterelni a figyelmet arról, milyen kritikus helyzetben található Európa. Jameson az angol nyelven 1991-ben megjelent elméleti munkájában ezt írta: „az amerikai nép, amely most éli ki gazdasági kiváltságaiból és oltalmazott „rendkívüliségéből” fakadó szorongásait a gótikus irodalom álpolitikai verziójában – a sztereotip őrültek és „terroristák” (aki valamilyen oknál fogva általában arabok vagy irániak) fenyegetéseitől kísérve. Ezeket a kollektív fantáziákat nem annyira az amerikai közösségi én valamiféle növekvő „feminizálódása” magyarázza, mint inkább annak bűntudata, valamint a kényelem már említett dinamikája.” Amikor ezeket a sorokat olvassa az ember, fájdalmasan felkiált, mert ilyen fokú vakság vezetett el 2001. szeptember 11-ig. 
Sőt, nem csak elvezetett, de gyakorlatilag egy cezúrát vont a történelemben. Attól a naptól fogva nem beszélhetünk ugyanarról, gyakorlatilag megváltozott a biztonságról, az emberi értékekről, és a jövőről alkotott minden előbbi naiv kép, amely szerint a történelem véget ért, s most jön az unalom (lásd a korábban emlegetett fukuyamai elképzeléseket). Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor a posztmodern - amely a kísérletek kísérlete - ott holt hamvában az ikertornyok szürke porában. Eljött egy kor, amit másképp kell neveznünk, amelyben átrendeződnek a viszonyok, s gondolkodásunknak is alkalmazkodnia kell ezekhez az új viszonyokhoz.
Gyakorlatilag el kell felejtenünk azt, hogy a szabadjára engedett piac önszabályozó mechanizmusai, mint egy mindenre kiterjedő logika, elvezetik életünket. Sőt, olyan rendkívüli helyzetek teremtődtek, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy szabályozás, és kontroll nélkül egyes életeket, de akár teljes kultúrákat lemészárolnak. A terroristák, az iszlám fundamentalizmus leegyszerűsített képletekben gondolkodik, s ha mi ezt a stratégiát nem vagyunk képesek hasonlóan leegyszerűsített tartalmakkal fogadni, akkor elveszünk. Kéztördeléssel, kerekasztal-beszélgetésekkel képtelenség megállítani a pőre terrort.
Nyilván hosszútávú változások állíthatják csak meg a fenyegetettséget. A posztmodern gondolkodás - amit talán a teljes szétfolyás, egybemosódás, bizonytalan határnélküliség kultúrájaként jelölhetnénk, ahol megszűnik a jó és rossz kategóriája, biblikusan szólva a tohu vá bohú létezik csak-, csődöt mondott, nem azért, mert nem volt létjogosultsága. Volt, sőt, valószínűleg nagyon is egyenesen következett a modern folytatásaként, számos olyan mozzanata volt és van a mai napig, ami pozitívan épült be gondolkodásunkba, alkotásainkba, mindennapi életünkbe is. Az, amit a nyugati emberből kikényszerít a terrorizmus, az gyakorlatilag visszatérés, mintha a kőkorszakba kerülnénk vissza, ugyanakkor nem elég, ha ugyanúgy folytatjuk életünket, mint korábban. Az államnak megnő ebben a helyzetben a jelentősége, mégpedig a határozott államnak, amely mind értékítéletében, mind fizikálisan képes meghúzni a határokat. Az igenek és nemek kultúrája tud csak válaszolni egy ilyen iszonyatos kihívásra.
Mi volt az, amit Jameson vizionált, vagy megálmodott? „Olyan nagy kollektív projektre lenne szükség, amelyben részt vesz a népesség aktív többsége, azt magáénak érzi, és saját energiáiból hozza létre.” Egyetértek, amennyiben ez a nagy kollektív projekt egy olyan európai, vagy nyugati mintájú projekt, amely értékeit nem feledve az élet kultúráját hirdeti egy gyilkos háborúban. Hitem szerint ennek a projektvezetője a Történelem Ura lehet, a keresztyén-zsidó kultúra ura. Nemet kell mondanunk értékeink gyengítésére vagy elvetésére, és igent kell mondanunk mindarra, ami évszázadokon keresztül megtartott minket. És ez nem üres konzervativizmus, hanem az egyetlen lehetséges válasz a fenyegetettség közepette.