Megyünk az iskolába, valamit mesél kisfiam, aztán dohogva hozzáteszi: Ez pont olyan, mint amikor valakinek az az egyetlen gondja, hogy egymás után kétszer tüsszent, aztán rájön, hogy mások is kétszer tüsszentenek. Én rögtön kapcsolok, de hosszabb története van a kijelentésnek.
Győrbe utaztunk egy nagyon kerek meleglepetés-születésnapra, ami végül láthatólag nem nagy meglepetést okozott az ünnepeltnek, de annál nagyobb felhajtással járt. Még mielőtt kiértünk a városból, megálltunk egy benzinkútnál, s a várakozás közben kénytelenek voltunk hallgatni a bekapcsolt rádiót. Az Ö1, az osztrák közszolgálati rádió komoly programokat sugárzó adóján egy színésznő egy kortárs osztrák írónő novelláját olvasta fel. Ezt persze hallani is kellene. A német beolvasók nem harsognak bele a mikrofonba, sőt, inkább mormolnak, suttognak, mindezt következetes monotóniával. Amiről ezúttal tartott a felolvasás, az is a tömény monotónia: egy fiatal édesanya, feleség önvallomása egy átlagos, hétköznapi élet átlagos és hétköznapi problémáiról, amik azonban a tompa nyavalygás tónusában tragédiává emelték a semmit. Ez volt, amin végül kisfiam felháborodott. A novella elmesélte, hogy nagy törést okozott elbeszélő-főhőse számára, amikor felfedezte, mennyire nem egyedi élete: mindig azt hitte, valami különleges az, hogy egyszerre mindig kétszer egymás után kell tüsszentenie. Persze, kiderült, hogy nemcsak a nagypapája, de még egy csomó ember ilyen különös: egymás után kétszer is kell tüsszentenie. „Ez irodalom?!” jajdult fel akkor kilenc éves gyermekem, és azóta sem tudta elfeledni ezt a találkozását a kortárs irodalommal.

Ám: ez is a kortárs irodalom. Az Ö1 pedig ad helyet, hogy kortárs irodalom, a másik adón pedig kortárs zene megszólaljon. Mégpedig nem kevés időt. Sőt, a közszolgálati német nyelvű műsorok olyan rétegműsorokra is nyitottak, amelyek kultúrával, irodalommal foglalkoznak. Az egyik legszórakoztatóbb a német Literarisches Quartett, ahol négy irodalomkritikus frissen megjelent könyvek kapcsán esik egymásnak rendszeresen, és felvállalják az eltérő véleményeket, a polarizálást, a különleges reflektálásokat.
Ami ma a magyar rádió és tévé közszolgálati műsoraira jellemző, az inkább az intellektuális mélyrepülés, a teljes szellemi vákuum kifejezéseivel írható le. Két műsorvezető beszélget egymással, s a férfi megjegyzi, ő mindig szeretett volna valamihez nagyon érteni. (Ezek szerint a rádiózás nem egy felkészülést igénylő, mesterségbeli tudást is feltételező művelet?) Erre egymásnak felelgetve elmondják, milyen jó is az, ha egy zongorista leül a zongora elé, és csak úgy magának elkezd játszani. Vagy ha valaki például festőművész, és „matatgat” a festékekkel, az ecseteivel. Vagy „versikéket farigcsál”… Mint az a fiatalember, akit aztán bemutattak. Természetesen kijavították magukat, hogy hát nem farigcsálásról van szó, mert ahhoz mindenki ért, hanem igazi költészetről. De a szó már kimondatott, és attól tartok, ragadósabb, mint a rá következő magyarázat. Közben még érintették futólag az „eleve elrendeltetést” is. Te hiszel benne, kérdezte a férfi műsorvezető. A nő, kicsit talán meghökkenve válaszolta, hogy ő nagyon is, mert – úgymond - mindenkinek eleve megvan az, hogy mire születik és mihez fog érteni. Kiderült, hogy a fiatal költő neve kapcsán jutott ez a beszélgetők eszébe, hiszen „olyan költői”. Így, teljes jóindulattal, sikerült a művészeteket a kézművesség szintjére degradálni, emellett egy olyan témát közbevetni, amit rosszul értelmeztek (eleve elrendelés, azaz predesztináció), mindezt bájosan tetézve azzal, hogy a műsorvezető önmagáról elárulta, „nagyon” nem ért semmihez.
De az ilyen kultúrsokkot nem lehet olyan egykönnyen kiheverni. A közszolgálati tévében a női csevegős műsorban, ami egy kistáska nevét viseli, a babonáról van szó. (Még szerencse, hogy nincs időm odaragadni a készülék elé, csak épp elmegyek előtte. A sokk így is elegendő.) A hölgykoszorú épp arról értekezik rendkívül szabatosan, hogy ők milyen babonákban hisznek személyesen. A „lekopogom” deszkával, vagy állcsonttal is megfelelő. Tessék? Gondolom. Olyan értelmesnek tűntek a hölgyek első látásra. Kicsit túlfestettek, kicsit nevetségesek ezzel az erőltetett könnyedséggel, meg a fénylő harisnyáikkal. Ez azonban inkább a műsor jellegéből és elképzeléséből adódik. Ám az, hogy valaki pozitív módon szóljon hozzá egy ilyen témához: babonaság, lehangoló. Persze, tudom, ma már a néprajzkutatás egyik területe komolyan foglalkozik a népi babonaság jelenségeivel. Ám nekem mégis a diszciplína úttörőinek számító falukutatóknak a leírásai jutnak eszembe, amik a népi babonaság sokféleségét személyesen tapasztalták. Egészen durva dolgokat láttak, és nem örültek. Nem egy felvilágosodott ember racionalitása szólt belőlük, hanem a józan emberi humanitás, amikor szót emeltek a babonaság ellen. Sőt, úgy látták, éppen a tudás révén kellene kiemelni a nyomorban élőket a maguk reménytelennek látszó helyzetéből. A babona nem jópofaság volt, hanem egy reménytelenség rossz kiútkeresése.
Legyek igazságos: a Kossuth Rádiónak van irodalmi műsora. Hétköznaponként, épp ebédidő tájban nem jó ebédhez szól a nóta, hanem most az irodalom következeik. Ez valamiért többnyire karikával. Múlt héten Lénárd Sándor Római konyha című gasztronómiai történeteivel ismerkedhettünk. Lénárd Sándor érdemes ara, hogy megismerje a magyar hallgatóság. Ugyanakkor az „irodalmi” jelzőt egyszerűen nem tudom hová tenni az ilyen típusú felolvasás esetén. Mintha az irodalom a rádió szerkesztői számára az irodalom peremterületein olykor akár le is morzsolódó önéletrajzok, reflexiók, levelezések lenne, és nem létezne a szó szoros értelmébe vett szépirodalom. Vegyük Lénárd Sándor példáját. A pizzáról szóló rész nagyon kedves életképpel kezdődik: „"Andiamo a mangiar una pizza" ... Menjünk, együnk meg egy pizzát ... Ezekkel a szavakkal kezdődik sok család esti programja. Meg némely szerelmespáré, és számtalan turistáé. Mindig van jó ok a pizzaevésre: télen a hidegben az, hogy a tűz ott lobog mellette, s a látványa is öröm és melegség! Nyáron? A legtöbb pizzeria, a szabadban álló székekkel-asztalokkal, kellemes, hűs esti levegőt ígér. Mehet az ember azért pizzázni, mert ez igen olcsó vacsora, vagy azért, mert vacsorázott már, és épp ennyi hely van még a gyomrában. Vagy mert valami finomat akarunk enni. Vagy mert ürügy kell az iváshoz - causa bibendi!” Mindez egy nagyon minőségi szöveg. Minőségi: de nem irodalom. Minőségi zsurnalizmus, valóban a legjobb fajtából. Az igazi szépirodalom, a művészet ott kezdődne, ha Lénárd mélyebbre hatolna. Hőse, vagy épp ő maga ott áll az olasz pizzéria előtt, és nézi, ahogy az olasz családok jókedvvel együtt eszik a pizzájukat. De hőse, vagy épp ő maga odahaza hagyta egy elnyomó diktatúrában a családját. Teng-leng a világban, és nem tudja, valaha haza mehet-e. A pizza pedig ezzel a közösségi gesztussal együtt a családi kötődés, a biztonság és békesség szimbólumává válik. Az emésztő vágy képévé, ami igazán soha nem teljesülhet be Lénárd számára. Hiszen ott áll, és sóvárog – nem a pizza után -, hanem a gondtalan közös étkezés után. Valahol itt kezdődne egy olyan sík, ami valódi irodalommá válhatna. Már ha elfogadjuk, hogy az irodalom többre hivatott, mint a hétköznapiság.
Itt persze visszakapcsolódhatunk a többszöri tüsszentés történetére. „Ez irodalom?!” Nos, valóban, megoszlanak a vélemények. De annyi biztos, hogy néha nem ártana igazi tartalmakat, például minőségi irodalmat megszólaltatni, vagy legalább arról beszélni.