Akár már a szülést követően 24 órával elbocsáthatják a kórházból az anyát az újszülött babával – tudta meg lapunk. Egy friss rendeletmódosítás tervezete szerint ez csak problémamentes terhesség és szülés után, az édesanya kérésére történhet ugyan, de félő, hogy a szakember- és helyhiány miatt a kórházak javasolják majd a nőknek, hogy menjenek haza, esetleg el is küldik őket.
Szülés után egy nappal kiengednék az anyát és a babát – mno

Nagyon úgy tűnik, a szülészeti ellátás kérdése az a terület, ahol nincs olyan egészségpolitikai döntés, ami ne keltene felháborodást. Miután évekig az otthoni szülésekért vívott harctól volt hangos a sajtó, most az a hír, hogy esetleg a szülések után egy napos kórházi tartózkodás után elhagyhatja az édesanya gyermekével a kórházat, komolyan borzolta a kedélyeket. Jóllehet a hír csupán egy kiszivárgott tervezetről szól, és természetesen a körülmények megjelölésével. Valójában a legszerencsésebb esetekről van szó, ahol egy természetes, minden gond nélkül lefolyt szülésről, és teljesen egészséges, két és fél kilós újszülöttről van szó.

A hír miatti felháborodás nyilvánvalóvá teszi azt a bizalmatlanságot, amit általában tanúsítunk az egészségügyi intézményekkel és munkatársaikkal szemben. Egy hír és a hozzá fűzött magyarázat máris feltételezi, hogy nagy a helyhiány a szülészeteken, és ezért valószínűleg ajánlani fogják az orvosok, hogy az édesanyák gyermekeikkel menjenek haza egy nap múlva a kórházból. Magyarul máris megelőlegezik, hogy abban a csoportmunkában, amiben mellesleg nem csak a szülész-nőgyógyász, hanem a gyermekorvos szava is dönt, szinte összeesküvésszerűen, félretéve minden szakmai indokot, hazaküldik az embereket. Akkor is, ha az kockázatos.
Aki már feküdt szülészeten, emlékszik rá, milyen nehéz volt kikerülni. Mennyire izgult az ember, hogy biztosan mindent rendben találjanak a vizsgálatokkor. Az anyának hőemelkedése van, a gyerek nem éri el még három nap múlva sem a születési súlyát, közben be is sárgul. És az édesanya izgul, mert már úgy hazamenne, de nem engedik el, ha bármi probléma gyanúja felmerül. Ami érthető is, hiszen egy hőemelkedés és láz hátterében súlyos vérmérgezés is állhat, egy természetes besárgulás súlyossá is válhat.  Persze, el lehet képzelni, hogy orvosok félreteszik orvosi szaktudásukat és azt a protokollt, ami előírtak számunkra. Elképzelhető. És egyáltalán nem tipikus.
A szülések kapcsán az intézménnyel szemben tanúsított bizalmatlanság azért sem érhető, mert a legtöbb kórház egyre inkább egy emberi, anya- és gyermekközpontú hellyé válik. Rég nincs az a falanszter-jelleg, ami régen jellemezte. És tegyük hozzá: húsz éve még voltak egészen megdöbbentő környezetű, lerobbant szülészetek. Ám minden külső nehézség ellenére emberi és szakmai szempontból magas volt akkor is a minőség. Ez a szüléseknél mindennél többet számít.
Két nagy megdöbbenése van a nőknek ebben az egész történetben: az egyik, hogy a gyermek világra hozatalánál a szülés maga csupán egy állomás, a következő napok, hetek számos próba elé állítják az édesanyát. Mivel ma egyre többen komolyan felkészülnek magára a szülésre, és igyekeznek ebben is egy óriási önkiteljesítő eseményt létrehozni, addig a további lépések az anyagi jellegű rákészülés szintjére redukálódnak. Megveszik a hálózsákot, a kókuszmatracot és a teknősbéka alakú bilit, de fogalmuk sincs arról az első gyermek születésekor, hogyan vigyázzon magára egy szoptatós anya. Egyáltalán, miért fontos a szoptatás? Vagy hogyan pelenkázunk? Hogyan fürdetünk? Ezeken a kezdeti apró nehézségeken eddig a kórház valamennyire átsegítette az édesanyákat. Az első napokban az ápolónők pelenkázzák, fürdetik, ápolják az újszülöttet. A szoptatás megtanítására a legtöbbször azonban sem idő, sem felkészültség nincs.
Első gyermekem születésekor bejött a védőnő a kórterembe, és elmondta, hogyan kell szoptatni. Akkoriban az volt az elmélet, hogy ha marad tej, azt mindenképpen ki kell szívatni. Két és fél év múlva ugyanaz a védőnő bejött a kórterembe, s elmondta, hogyan kell szoptatni. „Most azt szoktuk mondani” a mai napig emlékszem szavaira, „hogy nem szabad szárazra kifejteni az emlőt, hanem csak a zavaróan nagy nyomást kell megszüntetni.” Ez a „most azt szoktuk mondani” azért maradt meg bennem oly élesen, mert első tudatlanságomban elfogadtam az első elméletet, ahelyett, hogy józanul és ösztönszerűen cselekedtem volna, aminek következménye egy komoly gyulladás lett. Másodszorra már én is okos voltam. Sajnos – és itt elnézést kérek az üdítő kivételektől -, a védőnők, és ápolók egy része a saját bőrén nem tapasztalta meg, milyen tapasztalatokkal és kihívásokkal jár egy gyereket három éven át szoptatni, s így csupán elméleti ismereteik vannak, amik ez esetben nem kellően kompetensek.
De amúgy a szülés és az újszülött körüli teendők valóban igazán csak személyesen, tapasztalatból sajátíthatók el. Ami a valós felkészülésben elmarad, az annak tudatosítása, hogy a munka oroszlánrésze igenis az édesanyáé. A szülésben meg kell küzdeni a természetesen világra érkező kisgyermekért, sőt, általában az édesanya aktivitása segít a gyorsabb szülésben – még ha ez nem könnyű és nem fájdalommentes. A kórházban ott vannak körülötte a segítők, de egy természetes úton lefolyó szülés minősége elsősorban az édesanyán múlik.
A császárszülésekről már többször írtam. Van mögöttük nem kevés orvosi önkény is valószínűleg, de azt is el kell fogadni, hogy éppen a nők mentális állapota – ami köszönhető felkészületlenségüknek, de magasabb életkoruknak is – hozzájárul a császárszülések megnövekedett számához. Volt korábban a gyülekezetünkben egy csoport, ami elsősorban a szülés után segített édesanyáknak, de érkeztek hozzánk várandósan is jó néhányan. Számomra ijesztő volt az a tapasztalat, hogy 100 százalékos pontossággal előreláttam mindegyik szülés előtt álló kismamánál, hogy melyiknél lesz császármetszés. Persze, nem vagyok jós. Egyszerűen a személyiségben és a hozzáállásban kódolva volt az, ami hozzájárul aztán, például egy szülés elakadjon, vagy rendesen be se induljon.
A test valahogy érzi, hogy itt az idő, de a lélek kegyetlenül stoppol odabenn. Ez az a patthelyzet, amikor az orvos minden jó szándéka ellenére sem tehet egyebet, mint minél előbb szikéhez nyúl, és műtéti úton világra segíti a kisgyermeket, hiszen az oxigénhiány következményeit nem lehet rákenni egy belső stopra. Akkor aztán ül az édesanya, enyhe szülési depresszió borong meggyötört arcán, és azt mondja az embernek, amit velem egy napon szült szegény barátnőm mondta a kórházi ebédlőasztalnál: „Csak azt éreztem, hogy a hasnyálmirigyemnél kapirgálnak. Most nézem a gyereket, és nem tudom, hogy került oda.”
Szóval, megérkezik a gyerek, és egészséges. De egyszeriben kiderül, hogy nem állt meg az élet. Mert ez nem a happy end, hanem még csak a happy beginning. Etetés, fürdetés, pelenkázás. És az édesanya rájön, hogy rettenetesen fáradt, hogy regenerálódni kellene. Hogy szüksége van segítségre. No, ez a második döbbenet. Mert olyan világot élünk, hogy azok a régi segítségek, amikről még talán anyáink elbeszélésből hallottunk, már nincsenek. Bizonyos helyeken az egykori bábák nemcsak a szülésnél segítettek, hanem elmosogattak, főztek és kimostak a családra, amíg az édesanya feküdt. A legtöbb helyen az édesanyának szigorúan feküdnie kellett, sokszor betartották ezt a hat hetes regenerálódási időt, hogy első útja a fiatalasszonynak aztán a templomba vezessen. Ha az édesanyának élt a saját anyja, immár nagymama, lehetőség szerint ezekben az időszakokban erőn felül teljesített. Etén még mesélték, hogy volt olyan nagymama, aki éjszakánként a lánya mellett aludt egy székben, s ha felsírt a kisgyermek, ő ugrott érte, hogy odavigye lányához, vagy ringatta a csöppséget, hogy lánya aludni tudjon.
Ne higgyük, hogy egy vagy két nap olyan nagy idő ebben a pihenési időszakban. Amikor manapság hazamegy egy frissen szült nő, a legtöbbnek közel sincs meg ez a fajta nyugalma. Ez persze nem jó dolog, de ezt tapasztalom. Még csak elítélni sem lehet a körülményeket. Ez van. Nem ítéletképpen mondom hát, én magam is a három nap kórházi tartózkodás után nekieshettem a mosogatásnak, mosásnak, főzésnek. Odahaza várt egy nagy család. És igenis, úgy ahogy megpróbáltuk férjemmel ketten megoldani így az életet. Nem volt ebben nagy hősiesség. Valójában nem egyszer csak az segített ki, hogy Pál apostol szavaival bíztattam magam: Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.
Nos, ezek azok az erősítések, amiket hiába is várnánk el intézménytől, államtól, hatalomtól, orvosoktól, védőnőktől. A helyzet az, hogy nem a szülészetekkel és kórházakkal van a baj, hanem közösségi hálóinkkal. Ahogy a szülés előtt a felkészítést nem intézménynek, hanem körülöttünk élő, tapasztalt bizalmi embereknek kellene megtennie, úgy a szülés után is hozzátartozóink segítségének a hiánya a legfájóbb. Persze, nem lehetetlen, és mindezek ellenére csodálatra méltó, hogy sokan vállalják a második, harmadik gyermeküket is. Hogy aztán később majd hurcolják őket oviba, iskolába, egyéb helyekre, részt vegyenek rengeteg gyermekkori betegségükben. Üldögéljenek meccseiken, hangszeres vizsgáikon, szavalásunkon. Emberbutító szülői értekezleteken vegyenek részt nagy lelkiismeretességgel. És egyengessék a kis emberek útját mindenben. Mert a kórházi első nap(ok) még tényleg csak a kezdet.