A szövetséget kell tehát középpontba állítanunk, amelyet egyszer már megszentelt, hogy örök és felbonthatatlan legyen. Ennek a betöltése Krisztus, a szövetség tőle kapja hitelét és érvényét.
Institutio 2.11.4.

Karl Heussi kitűnő egyháztörténeti munkájában azt írja Kálvinról, hogy úgymond „a reformáció epigonja volt”. Talán Kálvin nem is tiltakozott volna a kitétel ellen, ha úgy módosítjuk: epigon, ha epigonnak tekintjük azt, aki mindent a Szentírásból kíván levezetni. Hiszen a kegyelemtanban valóban Luther és Melanchton már leírtak hasonló tanokat, de ők sem máshonnan merítettek, mint Pál apostol levelei, illetve Augustinus szintén innen levezetett tanításai.

Ami azonban vitán felül állóan alapvetően kálvini, majd református jellegű megközelítés, az a törvény és a kegyelem, a megigazulás miértjeinek kérdése, valamint az ennek következményeiként értelmezett keresztyén háládatosság és életvitel tanítása. Ahogyan Kálvin összekapcsolta a törvényt és a kegyelmet, és kiemelte a szövetség jelentőségét, az, mintegy központi tanítássá vált a későbbi kálvinista dogmatikákban, és alapját képezte a puritanizmus szellemi, sőt életvitelbeli jellegzetességéhez. Ha valami nagyon kálvinista, hát ez az!
Miről is van szó? Egyrészt ott volt Istennek Izráellel kötött szövetsége, s ennek a  szövetségnek egyik legfőbb jele, a törvény. Azok a parancsolatok, amiket Isten adott népének. Ezekhez bizonyos rítusok is kötődtek, áldozatok, templomi cselekmények. A másik oldalon ott volt az a szövetség, amelyet Krisztus által Isten kegyelméből elnyertünk. Ezt nevezhetjük kegyelmi szövetségnek, így az előbbit szokták cselekedeti szövetségnek nevezni. Kálvin alapgondolata az volt, hogy Istené az egyedüli dicsőség. Az Ő nagysága felfoghatatlan minden emberi képzelet számára. Az emberek nevetségesen kicsinyek ehhez képest. Ám Isten szereti teremtményeit, és legfőképpen az embereket. Az Ő szeretete előbbre való mindennél. Ezért kötött szövetséget az emberrel először, majd ezért kötött újabb szövetséget Fiában. De az alaptétel marad: az ember nem tud tökéletes lenni, önmagától nem képes semmi jóra. Mindig szüksége van Isten gondviselésére, arra, hogy a Lélek vezesse. Még a kegyelmi szövetségben benne lévő ember is rászorul Isten kegyelmére.
Mi van hát a törvénnyel? Kálvin mélységesen tiszteli mind a Szentírást, mind pedig Isten törvényét. Nem dobja hát ki a fürdővízzel a gyereket, és nem mondja azt, hogy mindez már nem vonatkozik ránk. Isten törvénye ugyanis, mondja, az igazság tökéletes példaképe. Egy tükör, ami a mi segítségünkre van. Egy ajándék az emberiség számára. Egy igaz és helyes életszabály, és nincs több életszabály az ember számára. Így elveti azt a tant, hogy az evangéliumi törvény felülmúlná a „régi” törvényt, sőt rámutat arra, hogy Jézus maga sem kívánt eltérni a deuteronómiumi gyönyörűszép parancsolatoktól.
Kálvin az Ó- és Újszövetség hasonlóságára hívja fel a figyelmet, és megerősíti azt, hogy a két szövetségben ugyanaz a törvény, és ugyanaz a kötelék, nevezetesen az ígéret. Ez az ígéret pedig Kálvin szerint mindkét esetben Krisztusra mutat. Ahogy az Izráel népének tett ígéretben az eljövendő Krisztusra, addig a Krisztus eljövetelével adott új szövetségben a bizonyságként köztünk levő Krisztusra mutat. „Mindössze az ígéretek természetében vagy minőségében figyelhető meg különbség; mert az evangélium mintegy ujjal mutat rá arra, aminek csak az árnyéka volt látható a törvény előképeiben. S ez bizonyítja, hogy azok is tévednek, akik a törvényt és az evangéliumot mindegyre úgy állítják egymással szembe, mint a cselekedetekből, illetve az ingyen kegyelemből való megigazulást.” (Institutio 2.9.3-4) A szövetség tehát ígéret, és fiúvá fogadás, azaz örökségadás. Testamentum. Sőt: a régi szövetség alapja is Isten kegyelmén alapult. Nem egy kegyetlenkedő, gonosz akarat kényszerítette rá az Izráel népére, hanem egy testi, de főként lelki ígéretekkel teljes, irgalmasságát sokszor megbizonyító Atya szövetsége egy erre sokszor méltatlan néppel. Ami különböző a két szövetség között, az a szemléltetés és kivitelezés módja. Egy más, mondjuk úgy, alsóbbrendű közlésmódot igénylő nép még a „szolgaság testamentumát” kapja, de az örök élet kegyelme, az Új szövetség már a „szabadság testamentuma”.

Mindez szépen beleilleszkedik abba a következetesen végiggondolt tanba, amely harcol az érdemszerzés tanai ellen. Nyilvánvaló, hogy ez is már Pálnál, majd Augustinus kemény küzdelmében kérdés. Természetesen a mai napig jelen lévő elképzelés az, hogy az üdvösségünkért magunk tehetünk, azt jó cselekedetekkel lehet eszerint elérni. Ez a nagyon is emberi gondolatmenet az automaták működésének elvén alapul: bedobom a kétszázast, a gép kidobja a palack ásványvizet. Tehát, ha én bedobom a magam elvégzett jó cselekedetét (és úgy is érzem, hogy az jó volt), akkor várhatom, hogy megkapom az üdvösségemet. Csakhogy a probléma ott van, hogy egyrészt Isten nem emberi gyarlóságunk logikája szerint gondolkodik. Isten szuverén úr, és szuverenitása nem kötözhető meg emberi igazságérzetünk vagy emberi logika által. Ő úgy dönt, ahogy dönt. Ahogy akar, aszerint cselekszik. Fel nem foghatjuk ezt. Viszont tudjuk azt, hogy a Szentírás arról beszél nekünk, hogy nem érdemeink alapján néz minket. Ez pedig nem azért fontos, mert nem jó dolog jót tenni, hanem azért, mert ha mi abból indulunk ki, hogy magunk döntünk, tetszik-e, amit teszünk, akkor már a cselekedetünk hátterében jó adag számítás és ezért gyarlóság, bűn van. Sőt, előfordul, hogy még tetszelgünk is önmagunk előtt, milyen jók, milyen kedvesek, milyen nagyszerűek vagyunk. Ez azonban pontosan Istennel szembeni bűnünk, mert nem látjuk be, hogy soha nem tudunk tökéletesen eleget tenni. A cselekedetek törvényének különösen nem. „Törvényednek eleget bűnös ember nem tehet...” énekeltük ma délelőtt is a népszerű éneket. Mindez lefordítva annyit jelent:  Érdemeink tehát nem működnek, éspedig azért, mert nem létezik üdvösség-automata! Üdvösségünk Istentől van, az Ő akaratát pedig ilyen alantas befizetem-megkapom módon nem befolyásolhatjuk.
Itt folytatjuk jövő héten...