...kétség nélkül állíthatjuk, hogy a világban látható minden változás Isten kezében titkos munkálkodása folytán történik. Sőt, annak, amit Isten elrendelt, be kell következnie, de nem úgy, hogy feltétlenül, természetéből adódóan szükségszerűnek tűnjön.
Institutio 1.16.9.

Egyik este kisfiammal a véletlenről beszélgettünk. Én már tapasztalatok birtokában mondhattam neki azt, hogy véletlen nincsen, mert minden Isten akaratától függ. Ez a mély református-kálvinista meggyőződés mintegy ismertetőjegyünkké vált. Sokan keverik a predesztináció, azaz eleve elrendelés fogalmával, ami valójában a kettős kiválasztás tana, és nem a hétköznapi életünkre, hanem üdvösségünkre vonatkozik. Nyilván ily módon összefügg teljes életünkkel, nem elválasztható tőle. Ugyanakkor több mint négy évtized élettapasztalata után az ember nagy meggyőződéssel mondhatja, hogy visszatekintve igenis az Úr Isten rendezte az ember útjait, kijelölt pályákat, rendezett, segített. Gondoskodott.

Egy kijelölt pálya azonban nem menti fel az embert a felelősségtől. Az a poén, hogy a kálvinista ember soha nem késik el, és nem is érkezik túl korán, mert pontosan predesztinálva van az érkezésének ideje, nem több, mint egy egyéni gyarlóság, például a pontatlanság és megbízhatatlanság kimagyarázása. Poénnak egyébként aranyos, és azért szeretem, mert felhívja a figyelmet olyan teológiai tartalmakra, amikről nem jellemző, hogy beszélgetnénk. Ugyanakkor a keresztyén ember felelőssége olyan komoly egyéni lelkiismereti kérdés volt a reformáció korában, hogy mi sem áll messzebb az eredeti kálvinista gondolkodástól, mint a saját hiba ilyetén kimagyarázása. Hiszen az egyéni példaadás szükségessége nem csak kisdobos-szlogen volt, hanem egy transzcendens igazságfogalom földi tükre. Az egyéni önítélkezés és lelkiismeret mindig maga előtt látta az egykori Bélsaccár király rettenetes lakomáját, és komolyan vette azt, hogy ne legyen a mené, mené, tekel, ufárszin saját életének summázása.
Nem, ebben sincs véletlen. Nem véletlen az, ha valaki Bélsaccar módjára bűnössé válik. És nem véletlen az, ha valakiről sugároz a kiválasztottsága. Aki kellő belátást kap, az fel is ismeri, hol kellett úgy lépni, ahol a dolog nem emberi akarata és kívánságai szerint történt. És itt nem azt mondom, hogy ellenére volt, egyszerűen csak emberileg nem így tervezte. „Véletlenül” jön egy próba az életben, ami egészen más pályára terel, mint amit terveztünk. Hosszú évekig félre vagyunk téve, és aztán azt látjuk, hogy valami egészen más lett előkészítve a számunkra. Azt hisszük, hogy most a soha vissza nem térő lehetőség, és úgy érezzük, vége az életünknek, ha nem sikerült. Aztán kiderül, hogy egészen más lehetőség nyílik meg, ami sokkal értelmesebb, sokkal gazdagabb életet kínál. „Akarod, nem akarod, lelked inkább függ Isten indításától, mint a saját választási szabadságodtól. A mindennapi tapasztalat is erről győz meg, hiszen hányszor csődöt mond ítélőképességed és eszed a legegyszerűbb hétköznapi dolgokban, hányszor meglankad kedved a fáradság nélkül elvégezhető munka során, és viszont, hányszor jut eszedbe okos tanács a leghomályosabb dolgok közepette, és hányszor győz le a lelked minden nehézséget, rettentő veszélyek közepette.” (Institutio 2.4.7.)

A gondviselést sokkal inkább értjük meg ennek fényében, mintha mindig csak a „Jó Istenkét” emlegetnénk. Annál is inkább, mert néha az az út, amin végig kell mennünk, nem egyszerű és nem kellemes, sőt, olykor kereszthordozás és fájdalom. Azaz Isten jelenléte az életünkben nem azt jelenti, hogy mindig minden rosszból kivesz bennünket, és élünk, mint hal a vízben, hanem azt jelenti, hogy rábízhatjuk magunkat. A véletlenben való hit minidig végtelenül félelmetessé teszi az életet, ez a bizalom a végtelen szeretetben megteremti azt a biztonságot, amely minden nehézség elviselésére felvértezi az életet.

Hozzászólások