A kádárizmus világa egyszerre fenyegető valósággá válik a fiatalember számára. Ezek az elvásott, széttört fogak vajon milyen sötét titkokról árulkodnak? A tisztának látszó kibontakozó szerelem miért oly ködös, oly megfoghatatlan és félelmetes? László önnön kérdéseire keresi a választ, de csak újabb titkok és még mélyebb bűnök kuszaságát leli. Hogyan válnak halálos ellenségek egymás cinkosaivá a nagy közösségi bűnben? Milyen aljas szándékok és érdekek húzódnak meg minden emberi cselekedet mögött? Tisztátalan szerelmek, egymás megcsalatása éppoly természetes a falu mindennapjaiban, mint a bűnök gyors elévülése. Pontot tehet-e a hazugság végére egy baleset? Annyi biztos, hogy a bal nyolcas, a bölcsességfog végleg elvész.
Bal nyolcas - Szerelem, halál, élet Kádár alatt

Ha igaz az, hogy „Mélységesen mély a múltnak kútja”, mennyivel inkább igaz, hogy mélységesen mély az alkotás kútja. Mélyről kiált fel az ember: hol a fény? Mi az, hogy reménység? Hogyan értelmezhetem ezt a szót? Megfoghatatlan, mert nincs más körülöttem, csak sötétség! Ki emel fel innen?
Minden alkotás mélységesen mélyről indul. És ahogy mélyről indul, időnként vissza is kell térnie a sötétségbe, mert át kell élni a végső felszabadulást. Ami már maga a kegyelem. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni… Minden igaz mű megjárja azt a megtisztító utat, ami lentről, mélységesen mélyről indul el, s jut fel addig a kegyelemig, hogy útjára bocsátva már önmagában is megáll.

Már nem az enyém többé, hanem elindult önálló útjára… Álljon hát itt egy rövid részlet Bal nyolcas című, hamarosan a boltokba kerülő regényemből:
„László abbahagyta az ideges nevetést, és megdörgölte a homlokát.
- Elviszlek – mondta aztán. – Úgyse ültél még a kis verdában.
A jogász beült, élvezettel nézte a jármű belsejét, megtapogatta, amit csak elért, végigsimította kezét a váltókaron és a kormányon.
- Akarsz vezetni? – kérdezte László, és azonnal féltékenységet érzett.
- Nem tudok, fiacskám – felelte a jogász. – De azért, ez tényleg jó kis járgány. Érdemes volt megvenni.
- Kölcsönben van.
- Úgy. Kölcsönben. És mennyibe kerül az a kölcsön? Itt hagysz minket, elmész a kórházba dolgozni?
- Eszem ágában sincs. – László indított. – Itt fogok megöregedni.
A jogász egy ideig elgondolkodva hallgatott, majd egyszerre hadarva kibukott belőle:
- Azért Dodinak lehet, hogy igaza van. Még fiatal vagy. Elmehetnél. Egy városban mégiscsak könnyebb.
- És Mártika? Tudom, hogy nem érted ezt, de szeretem őt.
A jogász legyintett.
- Bárhol találsz olyat, mint ő.
- Te nem szereted valamiért.
- Dehogynem. Igen kedves, bájos leány. És nem hozzád való. Te többet érdemelnél, nem egy ilyet.
- Milyet?
- Dokikám! Ne akard, hogy kimondjam, amit gondolok.
- Mi van Mártika és az elvtárs között?
- Jaj, te milyen hülye vagy! Mi lenne? Jó elvtársi kapcsolat. És most fordulj vissza, mert ma még dolgoznom kell.
Már kint jártak a szomszéd falu között félúton. László megállította a motort, és kiszállt. A tarló felett varjak nagy csapata károgott. A jogász is kibújt az autóból, és megborzongott.
- Ez már a tél.
Szél lökött rajtuk, öltönyeik alját felemelte, és vadul lebegtette.
- Tönkre akarsz tenni, kisfiam – nyafogta a jogász.
- Nekem néha eszembe jut, hogy még mindig nem tudni, ki lőtte le a vadászt – mondta László.
- Nem is fogod tudni. Már lezárták a nyomozást.
- Le? Nem tudtam.
- Baleset volt.
- Tudom. A vaddisznó lőtt.
- Ne légy cinikus!
- Hát milyen legyek?
A varjak panaszosan károgtak, hangjukat lökésszerűen vitte a szél.
- Légy szerény, mint egy kis virág, és tiéd lesz az egész világ.
László halkan nevetett, beszálltak az autóba, és mindketten összefagyva borzongtak meg.
- Jól jönne most egy kis erős – jegyezte meg vacogva a jogász. – Nincs nálad?
László nemet intett.”