Mitől vásott el Vásánd majd minden lakosának a foga? Ezen tűnődik a fővárosból érkezett fiatal fogorvos a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a bakonyi faluban. Idillt keresett, ehelyett összetört, elvásott fogú embereket talált vidéken. Nem tudni, a megfigyelés, a besúgás munkál-e egy-egy beszélgetés mögött. A kádárizmus világa egyszerre fenyegető valósággá válik a fiatalember számára. Ezek az elvásott, széttört fogak vajon milyen sötét titkokról árulkodnak?
Bal nyolcas - fülszöveg

Egy falu, ahol minden mögött van egy más valóság. Ki kicsoda Vásándon, mit akarnak egy fiatalembertől a kádárizmus hétköznapjaiban? És főként: lehet-e megmaradni igaznak, embernek akkor és ott, ahol úgy tűntetik fel, mintha nem is létezne „igazság” és „emberség”?

Megjelent, Bal nyolcas című regényemből egy újabb ízelítő:
„Nekiláttak, közben a szemüveges az előttük lévő vizespoharakba bort töltött. Kékfrankos volt, László ízetlennek találta, de az agronómus egyszerre kettőt ledöntött magába.
- Ti ma nem is ettetek Kálmánunk ötcsillagos műintézményében?
László a fejével intett, a jogász morgott valamit.
- Na, és kitaláljátok, hogy a változatosság kedvéért ma mi készült ebédre a nagyérdemű számára?
- Brassói – mondta László.
- Honnan találtad ki, édes egy komám? Hús krumplival vasárnap, aztán mi is jöhetne más: brassói aprópecsenye, ami másnap átszellemül kolozsvári gulyássá, meg székelykáposztává, végül még kaphatunk a héten bácskai rizses húst. Most komolyan, revizionisták ezek az étteremben, vagy mi?
Oldalba bökte a jogászt és kacsintott.
- Nem kellene jelentenünk?
Mártika olyan csengéssel tette le tányérjára a kést és a villát, hogy mindenki odakapta a fejét. Szeme dühösen izzott. László akkor látta utoljára ilyennek, amikor a szarvasvacsora végeztével összefutott vele félrészegen az ajtóban.
- Miki! - szólt rá egészen határozottan a lány, és László elcsodálkozott, mert addig nem hallotta a szemüvegest a nevén emlegetni. – Szedd össze magadat!
- Igenis, elvtársnő! - mormolta az sértetten.
Mártika most Lászlóhoz fordult, valami megnyerő, túláradó mosollyal:
- Doktor úr, lenne kedves felkapcsolni a villanyt? Egészen sötét lesz…
- Óh, valóban! – ugrott a férfi -, pardon, észre sem vettem.
Míg a kapcsolóhoz ért, ami a nagy szoba végében volt, az ajtó mellett, izgatott suttogást hallott maga mögött, de igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történne.
Az egyetlen égő búra nélkül lógott, így olyan erős fénye volt, mint egy reflektornak.
- Nem kellene lehúzni a redőnyöket? – érdeklődött most Mártika. A lány egészen egyenes derékkal ült, mint egy szigorú tanárnő.
- Rájöttem, hogy jobban szeretem, ha nincs lehúzva a roló – bukott ki Lászlóból, s már, amint kimondta, megbánta. Hogy tehet ilyent, hogy Mártika kérését ilyen önző megjegyzéssel hárítsa el? Ezért gyorsan hozzátette: - Ha kívánja, nagyon szívesen!
- Igen – felelte Mártika kereken.
László, amíg lehúzta az összes redőnyt, úgy érezte, a háta bizsereg, mintha valaki az izmain hárfázna. Az utolsó ablaknál megfogta a vastag, szőrös húzókát, és hirtelen beugrott Andi emléke, ahogy guggol a sötétben, és nevetve azt mondja: „te selma”. Lassan húzta lefelé a rolót, még látta a lehanyatló nap tojássárgára emlékeztető ívét. „Ez nem is Mártika”, bukott fel a mondat valahonnan a mélyről, de gyorsan elhessegette, ahogy utolsó dörejjel engedte ráfutni a redőnyt az ablak keretére.
- Voilá! – mondta mosolyogva, és az asztalhoz sietett, majd megjátszott mohósággal vetette rá ismét magát a virslire.
- Amúgy is szükség lesz itt sötétítőkre és függönyökre – mondta Mártika. – Különben belátnak.
- Nincs takargatnivalóm – vigyorgott László és megint azonnal megbánta, hogy látszólag vitába keveredik a lánnyal, pedig esze ágában nem volt.
- Mindenkinek van takargatnivalója – nyafogta a jogász. – Nekem elhiheted. Mindenkinek. Neked meg főleg.”