Az Európai Unióban jelenleg zajló viták viszont azt bizonyítják, hogy e gondolat elfogadása vagy elutasítása mára vízválasztó lett. Minden európai értékvita mélyén ez a kérdés húzódik meg.

„A magyar ügy nem véletlenül vált ki rokonszenvet” - Új Ember

Tulajdonképpen meglepő, hogy a kormányfővel az Új Emberben készült interjú ekkora port vert fel: a hazai balliberális oldalról szinte minden ismert médiafelület kötelességének érezte, hogy hevesen reagáljon rá, mintha itt legalábbis valamiféle „új keresztény kurzus” bejelentése történt volna meg.

A rendszerváltás után az egyik legnagyobb hazai kérdés az volt, hogy a hivatalos ateizmus után mi fogja betölteni az üresen maradt ideologikus teret. Már régóta tudjuk: semmi sem. Abban az értelemben, hogy nincs semmiféle, a társadalom egységét megalapozó „hivatalos” világnézet, kivéve azt a világnézetet, hogy nincs semmiféle, a társadalom egységét megalapozó „hivatalos” világnézet. Ez a szemlélet a demokrácia fogalmára alapozza önmagát, melynek középpontjában az értékválasztásra és világnézeti orientációra képes szabad egyén áll. A demokrácia, mint legfőbb érték, az a jogi keret, amely garancia arra nézve, hogy a világnézeti pluralizmus zavartalanul megvalósulhasson, s amely garancia arra nézve is, hogy az állam soha ne kerülhessen abba a helyzetbe, hogy önmagát bármely világnézettel alapozza meg, kivéve azzal a világnézettel, hogy az állam nem azonosulhat semmiféle világnézettel.

Nem hinném, hogy a kormányfő gyakori hivatkozása a kereszténységre ennek a ma általánosan elfogadott elvnek a felmondását jelentené, valami olyasmit tehát, ami arra utalna, hogy az Egyházat (egyházakat?) újra be kell emelni a politikai hatalomba. Az elmúlt húsz évben egyik politikai hatalom, még jobboldali sem mutatott érdekeltséget abban, hogy az egyházat újra államalkotó tényezővé tegye, sőt még az egyházak anyagi talpra állításában sem. A „kereszténység – kérdés” a mai Európában, így nálunk sem a keresztény kurzus restaurációjáról szól. Emlékszünk még arra, amikor a kereszténység fele tájékozódó Antall Józsefet ( "...keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője." ) is ezzel vádolták. Mintha bizony a történeti kereszténységhez való társadalmi viszonyban csak az lenne a kérdés, hogy az Egyház kap - e helyet hatalmi szerkezetben.

Európában egyértelművé vált, hogy valamiféle államilag támogatott világnézeti fundamentalizmus elgondolhatatlan. Ennyiben, noha a semlegesség elve pusztán filozófiailag önellentmondás, a benne jelentkező igény az egyén garantáltan szabad világnézeti tájékozódására nézve számomra akceptálható. Ezt mondom reformátusként is, aki éppen az egyén emancipációjának a keresztény (!) hagyományában szocializálódott.

Azonban van itt egy probléma: úgy tűnik, hogy a semlegesség modern nyugati dogmája nem tudta megoldani az európai kulturális múlt közösségi szintű feldolgozását, ami abban ölt testet, hogy a mai európai világnézeti tájékozódásban a társadalmi – politikai törésvonalak éppen a keresztény hagyományhoz való viszony mentén alakulnak ki. Ezért tartom az Orbán Viktorral készített interjú kulcsmondatának ezt a mondatot: „Az Európai Unióban jelenleg zajló viták viszont azt bizonyítják, hogy e gondolat elfogadása vagy elutasítása mára vízválasztó lett. Minden európai értékvita mélyén ez a kérdés húzódik meg.”

Nem kívánok – sok kommentártól eltérően – az interjú állítólagos aktuálpolitikai szerepével foglalkozni. Nem egy közülük, jellemzően, túlreagálja a dolgot, s az interjú már-már szokványosan a „liberalizmus kontra történeti kereszténység” ma zajló háborújának az újabb eseményévé válik anélkül, hogy tisztázódna, mit is jelent ebben a kontextusban a kereszténység fogalma.

Meggyőződésem, nem arról van itt szó, hogy a kormányfő hirtelen „előkapott” egy vízionárius ideológiát, hogy az aktuális problémákról való beszédet más mederbe terelje. Sokkal inkább arról, hogy a kormányfő ma meglehetősen szokatlanul újratematizálja a mai Európa kulturális identitásának alapvető kérdéseit, mégpedig mint a jövő problematikáját.

A hevesen és értetlenül elutasító reagálásokból ítélve úgy tűnik azonban, ma még nem érkeztünk el a higgadtságnak abba a korszakába, amikor erről az egész, szerintem is centrális kérdéskörről nyugodtan beszélgethessünk.

A kérdés így hangzik: vajon ma, a világnézeti semlegesség korában mit kezdjünk a történeti kereszténységgel?

Jól látszik, hogy a kereszténységhez, mint a legszélesebb értelemben vett európai hagyományhoz való viszony jóformán kijelöli a politikai pólusokat is, mi több, még ma is képes közösségi szintű érzelmi viharokat is kiváltani.

Úgy tűnik, hogy az összefoglalóan liberálisnak nevezett álláspont a kulturális sokszínűség védelmében a történeti kereszténységgel szemben két alappilléren nyugszik. Egyrészt folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a hit magánügy, másrészt pedig az állam és egyház szétválasztásának az elve.

Egyik kitételben sem látok semmi kivetnivalót, sőt. Református keresztényként magam is vallom, hogy a hit az egyén belső életének a folyamata. Továbbá, református keresztényként én sem lennék szívesen „trón és oltár” új hatalmi szövetségének kortárs tanúja. Továbbá, igen komoly igazságmozzanatot látok abban az értelmezésben is, hogy a liberalizmus nagyrészt éppen a kereszténység történelmi bűneire adott történelmi válasz. (Igaz, ugyanakkor, nekem gyakran az a benyomásom, hogy ma mintha egész iparágak szakosodtak volna eme kultúrkör bűnös voltának érzékletes bemutatására, minek következtében, ha egy filmet nézek, s egyik szereplő nyakában megvillan a kereszt, rögtön tudom, ki lesz a negatív hős.)

A liberális válasz azonban ezzel még nem számolja fel ama történelmi adottságot, hogy - akárhogyan is - , Európában mégis csak a zsidó-keresztény hagyomány volt az a legszélesebb keret, amelyben a kontinens kulturális kohéziója végbement. Ekként ma még minimum nyitott elvi kérdés, hogy az évezredes kereszténység európai identitásalkotó – és megőrző történelmi szerepének a felfüggesztésére tett liberális kísérlet történelmi léptékben járható út-e?

Számomra igenis könnyen elképzelhető, hogy az új európai identitás felépítésére tett mai kísérlet, nem hogy nem épít fel egy új identitást, hanem ellenkezőleg, értelem – és értékvesztéshez, soha nem látott világnézeti és morális orientációs válsághoz vezet. Felvetődik ugyanis a kérdés, hogy a semlegesség elvében megfogalmazott legfőbb érték, éppen semlegessége miatt, miként lesz képes az európai társadalmak belső, kulturális kohézióját biztosítani. A semlegesség elve ugyanis a modus vivendi - re vonatkozik, anélkül azonban, hogy egyén és közösség életének tartalmi kérdéseiben bármiféle tájékozódási pontot kínálna.

Meglehet naiv módon, én nagyon remélem, hogy e mai harc értelme nem a háború maga, hanem egy folyamat része. Szerintem a világ mai kulturális globalizációjának a kontextusában az európai jövő nagy kérdése, hogy hosszú távon létre tud-e jönni valamiféle szintézis, amely meghaladva mindenféle ideologikusan fundamentalista társadalomeszményt megőrzi a kereszténységet, mint Európa kulturális identitásának és értékvilágának legszélesebb történeti keretét. Ez messze nem a”keresztény múlt” konzerválása, hanem a történeti kereszténység által megőrzött üzenet újraértelmezése.

Hozzászólások