Nagyon nehéz helyzetet teremtett ez az intézkedés, mert egyszer már elköltött pénzeket kell kigazdálkodniuk az intézményeknek a 2012-es költségvetésből, amely valóban még módosul is. Mert nem egyszeri visszafizetésről döntött a kormány, hanem a normatív támogatási rendszer átalakításáról. A 2011-es finanszírozást visszamenőleg 13 százalékkal csökkentették, ebből adódik a Károli-egyetem 141 milliós visszafizetési kötelezettsége. Az Emberi Erőforrás Minisztériummal való egyeztetésből kiderült, hogy a csökkentett 2011-es normatívához képest csökken a 2012-es normatív támogatás 83 százalékra. Vagyis a 2011-re vonatkozó 141 milliós visszafizetés mellett a 2012-es normatívacsökkenés további több százmillió forint kiesést jelent.Itt még nincs vége, mert a változások a tervezés alatt álló 2013-as évet is érintik. Újabb jelentős csökkentés várható. Az előbb csak a Károli-egyetemről szóltam, de hasonló logika alapján a többi református egyetemnek is ki kell gazdálkodnia a már megismert, 2011-re vonatkozóan elvont összegen felül további összegeket. Ez összességében azt jelenti, hogy a Magyarországi Református Egyház által fenntartott intézmények esetében mindösszesen 600-700 millió forint visszafizetésével kell számolni 2012-ben.

Nagyon nehéz helyzetben a református felsőoktatás - reformatus.hu

Fontos interjút olvashatunk a református.hu-n Tarr Zoltán zsinati tanácsossal. Az interjú arról szól, hogy a kormányzat a 2011. évre visszamenőleg megváltoztatta a felsőoktatási normatívát, minek következtében egyházunk felsőoktatási intézményeinek igen jelentős adóssága keletkezett. Mint az interjúból kiderül, a forrásmegvonás érintette az állami felsőoktatás intézményeit is az elmúlt évben, de az egyháziaknál ez az elvonás tavaly nem történt meg, ezért erre most utólag kerül sor. A Zsinat elnöksége az intézkedést követően levelet írt a kormányfőnek, amire az Emberi Erőforrások Minisztériuma minisztere válaszolt. Az intézkedés megváltoztatására nincs mód, a visszafizetési kötelezettség továbbra is fennáll. A konkrét ügyhöz nem tudok hozzászólni, nem ismerem a részleteket. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok se jogi, se oktatásigazgatási szakértő. Ámbár „visszamenőleges” jelző az ügy kapcsán bennem is kérdéseket vet fel. Erre a körülményre Szakács Gergely kollégám tegnapi írása nagy hangsúlyt tesz.

Anélkül, hogy ismétlésbe bocsátkoznánk, szeretném az itt felvetődő problémát egy kicsit „megemelni”, s elvonatkoztatva, az egyházi intézmények finanszírozásának fájóan érzékletes példájaként értelmezni. Nem kell ugyanis semmiféle szakértőnek lenni ahhoz, hogy ezen eset is nyilvánvalóvá tegye, amit egyébként eddig is mindnyájan tudtunk: ez jóformán teljes anyagi kiszolgáltatottságot jelent. Egyházunk úgy működtet különféle intézményeket, hogy közben nem rendelkezik saját anyagi erővel e feladat elvégzésére.

Mondhatni persze, hogy az államnak sincs pénze, hiszen amije van, az az „emberek pénze”, tehát voltaképpen az államon keresztül az emberek támogatják azt a sokrétű munkát, amelyet egyházunk a társadalmi jólét érdekében intézményein keresztül is végez.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. A helyzet mégis csak az, hogy az intézményfenntartás tekintetében egyházunk számára ez függőség az állami pénzektől folytonos kiszolgáltatottságot jelent. Vajon miként beszélhetünk állam és egyház szétválasztásáról, ha az egyházi intézményfinanszírozás jóformán száz százalékban az állami újraelosztás része? A kormánynak nyilvánvalóan elsőrendű célja az államháztartási hiánycél megvalósítása, s ennek érdekében hozza meg jónak vélt döntéseit, adott esetben az állami és egyházi felsőoktatás forrásainak csökkentését. Csakhogy én nem erről beszélek, hanem az egyházi intézményfinanszírozásnak a rendszerváltozás óta kialakult módjáról. Arról a nagyon egyszerű kérdésről, hogy vajon az egyház jogi függetlensége mennyiben van megalapozva az egyház anyagi függetlenségével?

Sajnálatos módon, amikor a rendszerváltozást követően egyházunk számára újra megnyílt a lehetőség régi oktatási intézményeinek indítására, valamint újak alapítására, ehhez az új és egyre jobban kiterjedő intézményfenntartói szerephez nem rendelődött saját financiális háttér. S a rendszerváltás óta eltelt időben, lett légyen bármilyen politikai előjelű is a kormány, nem mutatkoztak semmiféle érzékelhető kezdeményezések ezen helyzet megváltoztatására. Ki kell mondani: egyházunk anyagi talpra állítása e vonatkozásban nem történt meg. Visszakaptuk épületeinket, azokat is csak célirányos tevékenységre (nehogy véletlenül legyen egy olyan ingatlanunk is, ami pénzt tud termelni), s aztán vártuk az állami pénzeket.

Ez a körülmény, ne kerteljünk, elég ambivalens, és – talán nem túlzok – sok esetben méltatlan, „egyházidegen” magatartásra kényszeríti egyházunkat is. Hiszen ez a kiszolgáltatottság gyakorlatilag azt jelenti, hogy folytonosan lesni kell a vonatkozó jogszabályokat, szabályos lobbitevékenységet kell folytatni a pénzekért. Nem hinném, hogy az lenne a feladatunk, hogy eggyel növeljük az amúgy is átláthatatlan lobbicsoportok sorát. Ha az egyház mint intézményfenntartó nem jelenhet meg önálló anyagi erővel rendelkező társadalmi szereplőként, akkor bizony ez még akár deformálhatja is az egyház egyház voltát, s olyan magatartásformákat alakíthat ki, amelyek, enyhén szólva, nem tesznek jót az egyház prófétai küldetésének, világias kifejezéssel, függetlenségének. Ráadásul, minél több intézmény fenntartójává válik az egyház, helyzete, mint fenntartónak, annál inkább illuzórikusabbá válhat: az oktatási intézményein keresztül kifejtendő missziói igyekezete az állami szabályozások hosszútávú kiszámíthatatlansága miatt csak növeli a kiszolgáltatottságát.

Ez a finanszírozási helyzet nem segíti elő az egyházon belül sem a koncepcionális oktatástervezést, sem a felelős gazdálkodást. Hiszen az állami pénzekért folytatott versenyfutás akadályozhatja a rendszerszintű gondolkodást, erősíti a belső egyházi egyéni és csoportérdekek nem kívánatos küzdelmét, irreális intézményalapítási tévutakra vihet, túlértékeli az éppen adott állami szabályozás tartósságát, leértékeli a szakmai kompetenciák jelentőségét, paternalista magatartásformákat hív elő, túlértékeli a személyes kapcsolatok jelentőségét, a felelősséget személytelenné teszi, és igenis – ki kell mondani – olyan, az egyház lényegétől teljességgel idegen gondolkodásmintát erősíthet, mely minden bizodalmát az államba veti.

Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kényszerhelyzet nem kívánatos feszültségeket is szülhet gyülekezetek és intézmények között. Hiszen, pl. a most keletkezett visszafizetési kényszer rendezése könnyen érintheti az egyház szolgálatának más területeit is. Ha itt csak úgy röpködnek a százmilliók, miközben sok gyülekezetünk triviális anyagi gondokkal küzd, igenis könnyen kialakulhat egy olyan vélekedés, miszerint intézményeink csak költekezési kényszerpályára viszik egyházunkat, miközben arra, amire valóban költeni kellene, ti. gyülekezeteinkre, alig marad pénz. Ez a körülmény nem segíti elő a gyülekezetek és intézmények közötti szerves kapcsolat további erősödését, sőt, extrém esetekben az intézmény úgy tűnhet fel az egyházban, mint valamiféle idegen és beteg testrész, amely inkább súlyos tehertétel, semmint a test egészséges működését segítő elem.

Mindazonáltal távol álljon tőlem a fenti sorokkal valamiféle iskolaellenes álláspontot képviselni. Sőt, ha van a magyar reformátusságnak történelmileg értékelhető szerepe a magyarság életében, akkor azt igen jelentős részben éppen hírneves iskoláin keresztül fejtette ki.

Ez a konkrét eset inkább újra felveti az egyházfinanszírozás újragondolásának a kérdését, ideértve a részleges kárpótlás anomáliáit, a teljes kárpótlás ügyét, illetve azt a nagyon is kézenfekvő kérdést, hogy vajon jól van-e úgy, hogy az egyház mint intézményfenntartó szinte teljes függőségi helyzetbe kerül az állammal szemben?

Ez, meglehet, naiv kérdés. Csak hát van úgy az életben, hogy az igazi kérdések naiv kérdésekként tűnnek fel: nincsenek rá válaszok. De ettől még kérdések.

Hozzászólások