Történelmi idő volt 2009. május 22. – hangzott el május 24-én a debreceni Református Egység Fesztivál püspöki kerekasztalán.

Az egység jövője - reformatus.hu

A magyar reformátusok tegnap Debrecenben találkoztak. Nyilván nem mindenki, de azt igenis mondhatjuk, hogy ez egy szimbolikus találkozás volt a magyar reformátusság szimbolikus helyén. Debrecen nélkül nincs magyar reformátusság. Az eseményről részletesen tudósít a reformatus.hu, úgyhogy nem gondolnám, ennek a blognak az lenne a feladata, hogy iskolásan elismételje a történteket. Viszont a Reposzt, lévén hangsúlyozottan református blog, nem is térhet ki előle. Nem véletlen, hogy a tegnapi poszt is erről szólt. A Magyar Református Egyház megalakulása, az az emlékezetes öt évvel ezelőtti összegyülekezés május 22-én, mint ahogyan a tegnapi is, a magyar reformátusság meghatározó eseménye. De miben is? Miért is?

Végre újra megmutathattuk és kimondhattuk önmagunkat. Nem melldöngetve, nem másokat fenyegetve, nem kivagyiságból, hanem egész egyszerűen azért, mert egy történeti közösségnek újra és újra képesnek kell lennie arra, hogy megfogalmazza önmagát. Az önbevallásnak e képessége nélkül nem létezhet igazán se egyén, se közösség.

Amikor én még kissrác voltam, nem nagyon lehetett beszélni arról, hogy a mi közösségünk, a magyar reformátusság nem szorítható be a határok közé. Volt ott bizonyos „internacionalizmus”, de nem a szó mai értelmében. Most meg magyar reformátusok ezrei találkozhattak a határoktól függetlenül Debrecen utcáin. Ez ma talán sokaknak magától értetődő. De nem az. Talán az sem véletlen, hogy a református találkozó szinte egybeesett az uniós választásokkal. Igen, ha még állna a régi rendszer, ahogyan azt az Internacionálé megfogalmazta (Ez a harc lesz a végső,/Csak összefogni hát,/ És nemzetközivé lesz/Holnapra a világ.) ,akkor bizony így nem találkozhattunk volna. Ezért nem is nagyon értem azokat, akik az Európai Unióban csak a rosszat látják, s nem veszik észre, hogy még a mi magyar református egységünk sem jöhetett volna létre az Unió nélkül. Pontosabban, az egységünk mindig is megvolt, de nem mondhattuk ki. Végre megmutathattuk önmagunkat és a társadalmi nyilvánosság előtt kimondhattuk, hogy kik vagyunk, s elmondhattuk, hogy összetartozunk.

Anélkül, hogy az öndicséret és az aránytévesztés hibájába esnénk, mégis csak ki kell mondani azt is, hogy ez történelmi tett. Az a közösség, amelyik nem tud önmagáról vallani, s már nem tudja elmondani önmagáról, hogy kicsoda, már nem is közösség. Öt évvel ezelőtt, mint ahogyan tegnap is, végérvényesen kiderült, hogy a magyar reformátusság még nem felejtette el önmagát. Még tud beszélni önmagáról, még közösségnek gondolja önmagát, még meg tudja nevezni önmagát, még ki tud állni a világ elé mindenféle félelem, agresszió vagy ellenségeskedés nélkül. Még felismeri önmagát. Még van identitása. A debreceni találkozó: identitásünnep.

S nem csak azért, mert történelmi viszontagságaink ellenére is megmaradtunk, hanem azért is, mert a közösségi identitás a jövő egyik kulcskérdése is. Tévedésnek gondolom azt az elképzelést, amely szerint a társadalom nem más, mint egymástól izolált egyének számtani összege. Nem létezhet egyén közösség nélkül, mint ahogyan nem válhat senki sem emberré egyedül és önmagában. Ha nincs közösség, nincs ember sem. Előbb van a közösség, s aztán az egyén.

Ám az is nyilvánvaló, hogy a mi mai globalizálódó világunk valósággal szétmorzsolja a történeti közösségeket. Nem azért, mert „ellenséges”, hanem mert a mai mobilitás óhatatlanul is szétrobbantja a régi, zárt közösségeket.  A szétforgácsolódásnak ez a folyamata ugyanakkor újra felerősíti azt az igényt, hogy újrafogalmazzuk hagyományos, megtartó és emberré formáló közösségeinket. Igen, újra kell fogalmazni, mi a család, mi a nemzet, mi Európa, mi az egyház, s ezen belül mi a magyar református. Nem hinném, hogy a jövő világa abból állna, hogy a közösségi kereteken túllépve létrejön majd az elvont ember, akinek nincsenek gyökerei, nincsenek kötődései, s nincsenek olyan közösségei, amelyekkel azonosulni tudna.

Sőt azt gondolom, hogy a nem is olyan távoli jövő nagy fordulata az az általános felismerés lesz, hogy múlt és modernitás (vagy nevezzük posztmodernnek, vagy akárminek) nem áll egymással szemben, s a modernitás nem feltétlenül a régi közösségi identitáskeretek feloldódását jelenti. Sőt, ha a régi identitáskeretek nem tudnak megújulni, akkor kétséges, hogy mi marad, s milyen közösségi kapaszkodó- és azonosulási pontok állnak majd a modern társadalmak rendelkezésére, hogy belső integritásukat és koherenciájukat megtartsák.

Én a tegnapi magyar református találkozót is innen látom: benne van a közösségi múlt, jelen és jövő összekapcsolásának, kimondásának és újrafogalmazásának az igénye, mégpedig európai kontextusban. Nem más identitáshagyományok tagadása, hanem éppen annak a kimondása, hogy a közösségi tudatok sokszínűsége és egy konkrét közösséggel való azonosulás nem zárja ki egymást. A modernitás nem a múlt teljes tagadása („ A múltat végképp eltörölni,/ Rabszolga-had,indulj velünk”), hanem a múlt korrigált újraolvasása és beemelése a jelenbe. Alapvető meggyőződésem, hogy a történeti folytonosság közösségi szintű kimondása és újraélése nélkül nincs jövő sem.

Ezért lehet a debreceni találkozó identitásünnep. S ez nem önmagunk ünneplése, hanem sokkal inkább annak a felismerése és hitvallásos újramondása, hogy Isten eleve elrendelt végzéséből ezt a közösséget adta és adja nekünk, hogy emberré váljunk – mások javára és az Ő dicsőségére.

Soli Deo Gloria.

Hozzászólások