Valószínűleg nem az ELTE gólyatáborában történt nemi erőszak volt az első ocsmány dolog a hazai gólyatáborok történetében, de ez az első, amelyik nagyobb nyilvánosságot kapott. Bár az ELTE szerint a szervezett programok keretében senkit nem kényszerítettek semmire, azért beszédes, hogy az egyetemi gólyatáborokban a szervezők miket énekeltetnek a hallgatókkal.

Válogatott ocsmányságokat énekelnek az ELTE gólyatáborában - index.hu


Ocsmány? Ugyan már, miért lenne az? Mert ki mondja meg, mi az, hogy ocsmány? Őszintén szólva, a híren egyáltalán nem csodálkozom, sokkal inkább azon, hogy ez az ismert oldal ilyen címmel ad hírt az eseményről. Ocsmány? Olyan ez, mintha az Index hirtelen átment volna konzervatív, s ami még rosszabb, keresztyén erkölcscsőszbe. Hát még sincs erkölcsi értékrelativizmus, amely szerint mindent szabad, ami nem sérti a másik ember szabadságát? Felettébb csodálkozom.

Mert az ugyan lehet, hogy az ELTE-gólyatábor szervezői találták ki az egészet, de azért azt nem feltételezem, hogy a gólyatábor résztvevőit kötelezték volna bármiféle orgiában való részvételre. Végül is a cikkből nem derül ki, hogy valójában mi is történt, milyen foganatja lett ennek az aranyos kis énekszövegnek.

De hát, mindegy is. A lényeg mégis csak az, hogy egy ilyen dalszöveg az ország első számú egyetemének gólyatáborára egyáltalán megjelent. Ez bírt a szervezők eszébe jutni, nyilván történelmi ismereteik hiányából fakadóan azt feltételezve, hogy most valami borzasztóan újat mondanak. Meg vélhetően azt is feltételezték, hogy ezzel a szöveggel nem fognak megsérteni semmiféle erkölcsi törvényt, írott és íratlan szabályt, merthogy ilyen nincs. S miután nem kényszerítenek senkit sem semmire, miért is ne lehetne akár egy ilyen inspiratív szöveggel fogadni az első éves hallgatókat?

Ocsmány? Mihez képest? Miféle abszolút mérce létezik, amelynek alapján egy ilyen erkölcsi ítélet egyáltalán megfogalmazható?

Szóval csodálkozom az Index csodálkozásán, mert a mai káté úgy szól, hogy márpedig abszolút erkölcsi értékek nem léteznek, merthogy ugyebár minden történetileg meghatározott. Az erkölcs nem több átmeneti történeti konstrukciónál, s ha valaki azt gondolná, hogy van jó, meg rossz, az tévelyeg, a múltban él, és még nem fedezte fel, hogy a szilárd erkölcsi világkép a zárt társadalmak sajátja. S a zárt és erkölcsileg homogén társadalom pedig maga a bűn, a hamis, reflektálatlan tudat, a magába zárt öntudatlan univerzum, mert képtelen a toleranciára, a nyitottságra, a tőle különböző erkölcsi értékrendek megértésére és elfogadására. Ezzel szemben erkölcsileg mennyivel magasabb rendű a nyitottság, az individuum határtalan szabadsága és öntudata, az önmagát relativizáló tudat, mely immár arra is képes, hogy önmagán kívülre lépjen, s meglátva önmagát mint történeti konstrukciót, egyúttal arra a következtetésre is jusson, hogy régi, tévesen abszolútnak hitt erkölcse immár a szemétbe dobható. Ez ám aztán a nóvum, az intellektuális magaslat, az erkölcsi bátorság. Szart pakolni a szakrális mellé, megalkotni a kontrasztot, hogy ami „régen” abszolút volt, az nem is az ám, hanem nagyon is relatív. Ez ám aztán a döbbenetes felfedezés, valóságos lételméleti kilátó, a zárt erkölcsi rendszerek fölényes lenézése, ahonnan már nincs szent és profán, igaz és hamis, tiszta és tisztátalan, jó és rossz. Vélemények, magatartásformák és normák vannak, merthogy ami úgymond „örök”, az is történetileg meghatározott. Na és aztán? Big deal. Ez lenne a felismerés, amelyre egy új ethosz építhető? Ez a kor nem ismeri korlátok, a határok, az identitáskeretek tudatos felvállalását, az önmaga történeti viszonylagosságának igenis tudatában lévő, de önmaga korlátoltságát mégis felvállaló öntudatot, ha úgy tetszik, a tudatos korlátoltságot, mert azt hiszi, hogy a dekonstrukció egyenlő a szabadsággal. Tévedés. A dekonstrukció az dekonstrukció. Éljen Derrida! S ha még valaki nem tudná, hogyan kell egy hivatásrendet dekonstruálni, azaz egyént és közösségi szerepet skizoid módon, nyilvánosan és demonstratívan szétválasztani, egymással szembeállítani, tanulmányozza ezt a szöveget. Majd megtudja.

Ocsmány? Miféle minősítés ez?  Hol van itt a tolerancia? Hol van itt az erkölcsi világok, magatartásformák, normák sokféleségének a tiszteletben tartása? Miért is lenne baj, ha leendő joghallgatók gólyatábor címén verbális vagy valóságos orgiát szerveznek? Mi köze is lehetne a magánéleti szabadságnak a hivatáshoz és a társadalmi szerephez? Hadd szervezzenek, nem ártanak ők senkinek sem. Kicsit szórakoznak, jól érzik magukat. Nem kell irigykedni. Végül is, ha vannak olyanok, akik ezt szabad akaratukból teszik, nem sértve senkinek a szabadságát sem, hadd tegyék. Olyan ez ugyebár, mint a pedofília: az is csak akkor problematikus, ha szabadságot sért. Mert, mint nemrég a magyar olvasóközönség tanítva lett, a pedofil is ember. Bizony ám!

Ocsmány? Ugyan már. Nem kell itt úgy tennie az Indexnek, mintha most hirtelen az Üdvhadsereg szószólójává vált volna. Hogy úgy mondjam, egy ilyen kis vidám diák-összejövetel ma benne van a levegőben. Mint a kollégiumi pornó. Úgyszólván ömlenek ránk az üzenetek, amelyek mind ezt sugallják. A korszellem. Igen, még ha egyesek váltig állítják, hogy olyan biza nincs is. Dehogy nincs. Ez az úgynevezett progresszivitás, vagy mi a nyavalya, amelynek egyik fokmérője, hogy kit tud minél polgárpukkasztóbb üzenetekkel előállni, azt közvetítve, hogy a hagyományos közösségi erkölcsi értékrend merő képmutatás, maga a fertő, mert elnyomja az egyén belső világát és a bűntudat kalodájába zárja. A hagyományos normatív erkölcsi világkép tehát mehet a darálóba. Vele szemben csak az egyén határtalan és leplezetlen belső szabadsága állítható szembe. Be who you are.

Pontosabban, az egyén magánéletben kiélhető szabadsága. Mert másutt úgysem teheti. Mert az a szerencsétlen hallgató még talán nem tudja, hogy majd egy óriáscégnél még azt is megmondják neki, milyen anyagból készült ruhát viselhet, milyen szavakat használhat, ellenőrzik az íméljeit, a fészbukját, a telefonját, megmondják neki, mikor mehet pisilni, postán kap egy levelet, hogy holnap már nem kell jönni dolgozni. De az efféle jelenségeknek semmi köze sincs a szabadsághoz, ugyebár.  Mi köze is lehetne a kapitalizmusnak az általános szabadság-kérdésekhez? Ez ügyben illik szemérmesen hallgatni. Lehetsz akár rabszolga is, ha a magánéletben szabad vagy. Nem igaz?

Marad tehát a magánélet, mint a szabadságba menekülés, a getting away terepe, a szabadidő mint a szabadság kairosza, s kitüntetetten a szexualitás, a szexuális orientáció terepe, no és, persze, a hagyományos közösségi erkölcsi értékrendet megalapozó társadalmi intézményekhez való viszony: házasság, család, egyház, miegymás. Itt szabad a pálya.

Ocsmány? Ugyan már. Csak megkaptuk hosszú évek kitartó ideológiai munkálkodásának az eredményét.

Mit csodálkoztok?

Hozzászólások