... a nyilvános politikai elemzésnek az a része, amelyet eddig szándékom szerint értékmentes, elköteleződésmentes keretben műveltem, tarthatatlan és értelmetlen. Nem tudja betölteni a szerepét, nem hasznos. Részben azért nem, mert ezt a területet elfoglalták a katonák, akik a pártok szempontjából kétségtelenül hasznosak, de engem nem vonz ez a szerep, másrészt pedig elvesztek az illúzióim arról, hogy ennek érzékelhető társadalmi haszna van. Ráadásul gyakorlati politikai tudás nélkül mindez sokszor nem több felületes semmitmondásnál - ezt is be kellett látnom.

(...)

Azt mondod, a jobboldal célja az volt, hogy legyőzze a kommunistákat. A baloldalé pedig szerintem annyi, hogy legyőzze Orbán Viktort. Itt van a kutya elásva. Ezért volt olyan 2006 után a baloldali kormány, amilyen, és talán ez most a Fidesz gondja is. 2006 után azért is omlott össze a baloldali kormány, mert látszólag megvalósult a cél, de arról, hogy az újabb győzelem után mit kellene tenni az országgal, nem sok elképzelésük volt. Most a Fidesz van hasonló helyzetben. A polgári Magyarország ügyében pedig, Gábor, valószínűleg igazad van. Valóban csak eszköz volt az egyetlen létező célhoz. Akármilyen illúzióromboló is átgondolni ezt. Nekem az. Ezen túlmutató tartalom nincs a magyar politikában. Egyik oldal sem gondol többet a politika lényegéről, csak annyit, hogy „mi legyünk, ne ők”. 

Polgári Magyarország: vihar a biliben? – Török Gábor és G. Fodor Gábor a Mandinernek - mandiner.hu

Megengedhetetlenül dilettáns dolgot fogok most elkövetni a fenti beszélgetés kapcsán. G. Fodor Gábor és Török Gábor nagyon tanulságos eszmecserét folytat itt a hazai politikáról, a pártpolitikai gondolkodásról, a „politikacsinálásról”, a politikai elemezésről. Összességében a politika szereplőjének és a politikáról gondolkodónak az egymáshoz való viszonyáról. Török Gábor itt is kimondja, amit a Nekrológban, hogy a politikai elemzés halott. Vagyis: a politikai gondolkodó vagy beáll katonának, vagy a pártatlanságra törekvése üres semmitmondássá válik. Ilyen, látszólag üres, vagyis pártpolitikailag nem hasznosítható mondata a fenti beszélgetésben az is, hogy „Egyik oldal sem gondol többet a politika lényegéről, csak annyit, hogy »mi legyünk, ne ők«” Az én dilettáns megközelítésem abban van, hogy szerintem Török nem valami magyarspecifikus dolgot mondott itt ki, hanem nagyon is egyetemesen emberit.

Ez a beszélgetés sok olvasó számára lehet akár illúzióromboló is. Már persze azok számára, akiknek vannak illúzióik. De egy olyan konzervatív, mint például én is, aki meg van győződve a keresztyén emberkép igazságáról, soha nem eshet abba a illúzióba, hogy az emberek két csoportba oszthatók, úgymint a „jók” és a „rosszak” csoportjába. A rossz egyetemes, ami persze nem azt jelenti, hogy mindenki egyformán rossz, de azt igenis jelenti, hogy minden emberi akaratmegnyilvánulás legalján és legmélyén ott van az önzés, vagy ahogy Nietzsche mondta zseniálisan, der Wille zur Macht, a hatalom akarása. Az a bizonyos jelenség, hogy „mi legyünk, és ne ők”.

Az illúzió pedig abban van, hogy a „mi” önzése, a hatalom akarása mindig erkölcsileg alapozza meg önmagát, sőt el is hiszi önmagáról, hogy erkölcsi hivatása mögött nincs semmiféle tisztátalan. A még nagyobb illúzió pedig az, hogy az emberek hisznek is abban, hogy lehetséges olyan hatalmi csoport, amely az általa meghirdetett erkölcsi jót meg is tudja valósítani. Innen van az, hogy minden hatalmi harc ideologikus támasza a "mi" nevében a moralizmus, amely pontosan arra az illúzióra épül, hogy vannak jók és rosszak, valamint arra, hogy a jó megvalósítható. Minden hatalom ebből a makacs hiedelemből él, amely hiedelemnek a forrása a mindenkori ember csillapíthatatlan és hihetetlenül naiv evilági messianizmusa. 

Ki mondja már ki végre, hogy le kellene számolni mindenféle messianizmussal, amelynek pont az a lényege, hogy a jó világa valamiféle hatalmi képlettel megteremthető. Le kellene végre számolni azzal az illúzióval, hogy bármiféle hatalmi képlethez irreálisan idealisztikus és utópisztikus reményeket lehet fűzni. Ami persze nem azt jelenti, hogy minden hatalom, avagy minden társadalmi berendezkedés egyforma, de azt igenis jelenti, hogy az erkölcsi jó megvalósítását bármiféle hatalmi csoportosuláshoz kötni nem több naiv és hamis reménységnél. Akinek efelől kétségei lennének, a nyugati idillből tekintsen a Föld, az emberiség mai helyzetére, ha már annyira nagyon globalisták vagyunk. Úgy tűnik, a "mi" és az "ők" dualizmusa tragikusan meghaladhatatlan, s mindenféle erkölcsi eszmény eszközzé válik, s előbb-utóbb nem lesz több, mint a "mi" fedő sztorija az "ők" legyőzésére. Amíg erre az emberek nem jönnek rá, addig az evilági messianizmusoknak hatalmas tere van, de amelyekben kódolva van az erkölcsi bukás. Az emberre - úgy egyetemlegesen - ráférne már valamiféle megrendültség saját természetének tragikus meghaladhatatlansága fölött. 

„Egyik oldal sem gondol többet a politika lényegéről, csak annyit, hogy »mi legyünk, ne ők«” – mondja Török Gábor. Őszintén, én ebben nem látok semmi újat, sőt, ha össze kellene foglalnom az ember történetét, ennél a mondatnál nem is találnék jobbat. Nekem ugyan nem vesztek el az illúzióim, mert nem is voltak. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs politikai véleményem, vagy pártállásom, de inkább jelenti azt, hogy választhatok kevésbé rossz, rosszabb és legrosszabb között, semmint azt, hogy választhatok jó és rossz között. S ez tökéletesen kifejezi a keresztyén konzervativizmusban mindig is meglévő realista pesszimizmust, amely pontosan látja az emberi lét végső megoldhatatlanságát. Ugyanakkor ez messze nem a minden mindegy fatalizmusa.

Viszont tudok valakiről, aki nem akart győzni. Jézus volt az. Ki is végezték, ahogy kell. Természetesen nem a zsidók, vagy a rómaiak, hanem a mindenkori ember. Az egyetemes ember kiiktatta az ember végső alakját, Jézust. Ő, a legnagyobb semmitmondó valóban a történelem útjában állt. Ebben a metaforában minden benne van, amit az önmagában vett emberi történelemről tudni kell és tudni lehet. És még a keresztyénségről mondják sokan azt, amihez a mi szeretett Nietzschénk nagyban hozzájárult, hogy illúziókban ringatja magát, s nem mer szembenézni a valósággal. Meg is született az „übermensch”, amely annyira gyáva, hogy még az egyetlen realista emberképet, ti. a keresztyént  sem meri felvállalni, hanem helyette mindenféle messianizmusokba menekül.

„Mi legyünk, ne ők”? Igen. Hogyne. Persze. Van itt valami új a nap alatt?

Kyrie eleison.

Hozzászólások