Nem igaz az a liberális fantázia, miszerint az emberek alapvetően jók, és mindig a jót fogják cselekedni, amíg ezt szabadon engedik nekik. 

A kiválóság védelmében, a középszerűség ellenében - mandiner.hu

Minden tiszteletem Scrutoné, tényleg oda kell figyelni rá. De azért az eléggé megmosolyogtató számomra, hogy ez az évezredes keresztyén tétel, miszerint az ember nem jó, azért kerülhet most a nyilvánosság előterébe a Mandiner, illetve a Danube Institute jóvoltából, mert egy befolyásos konzervatív filozófus mondja. Ez csak onnan jutott eszembe, hogy a mai Magyarországon települések ezreiben hangzik vasárnaponként ugyanez az üzenet, de arra a kutya se figyel oda, mert ugyebár azt egy vallás mondja, s ugyan mi köze lenne egy vallásnak a társadalmi valósághoz. A vallás olyan lelki dolog. Nem igaz?  De ha ugyanez az üzenet nem vallási közegből jön, akkor az már igencsak figyelemre méltó nem csak a hívők számára. Újdonságként hat.

Így van, teljesen egyetértünk Scrutonnal: „nem igaz az a liberális fantázia, miszerint az emberek alapvetően jók, és mindig a jót fogják cselekedni, amíg ezt szabadon engedik nekik.” Erre nem is érdemes több szót fecsérelni. A liberalizmus emberképe voltaképpen romantikus és szentimentalista, amely a kanti autonóm ember ideájára megy vissza, s azt feltételezi, hogy az ember, amennyiben a körülményei megengedik, s szabadon dönthet, mindig is képes lesz a helyes erkölcsi döntésre.

Az ember egyetemes és általános elesettségére, tehát az egyetemes rosszra pedig éppen elégséges bizonyíték az emberi történelem. Ezt nyilván a liberalizmus is látja, de mégis ragaszkodnia kell romantikus antropológiájához, s a rosszat pedig a körülményekre kell fognia, hiszen ez adja meg neki az alapot, hogy szembeszálljon mindennel, ami úgymond megkötözi az egyébként autonómiára képes embert, s nem engedi, hogy a benne lévő potenciális jó a szabadságában kiteljesedjék.  Ha tehát a rossz jelen van, s ez nem tagadható, akkor az nem azért van, mert az ember rossz, hanem azért, mert rosszak a körülmények.  A rossz eredete az emberen kívül van. Az egyéni szabadság elvont ideája nevében a jó emberek társadalmának felépítéséért le kell bontani tehát mindent, ami úgymond az embert rosszá teszi. Szabad a pálya a dekonstrukcióra, hitek, hagyományok, identitások lebontására. Ettől vonzó a liberalizmus.

Azt mondja ebben az előadásában Scruton, hogy az emberek azért nem mernek szembenézni az emberben nyilvánvalóan meglévő rosszal, mert az kényelmetlen. Bizonyosan így is van. De valószínűleg ennél többről is szó van.

Úgy tűnik, hogy a liberalizmus romantikus képe a potenciálisan jó emberről a nyugati idill ideológiája, s mint ilyen, nagyon is zárt. Nem véletlen, hogy a neomarxizmus, mely nem is olyan régen a liberalizmusnak még a jegyese volt, ejtve lett. Szó nincs ma már a kapitalista tömegtársadalomról mint az egyén szabadságának legfőbb veszélyeztetőjéről. Maradt az izolált, és a magánéletbe űzött egyén, akinek a szabadságát hitek, hagyományok, előítéletek, szokások, történelmileg fixálódott gondolkodásmódok és magatartásminták veszélyeztetik. Ez a neomarxizmustól megszabadított liberális ideológia kell a jó lelkiismeretű fogyasztói társadalom fenntartásához, a szabad és jó ember kiteljesedéséhez, akit ─ miközben a nyugati globalista hiedelem burkában él ─, nem zavar a globális történelem rettenete (Eliade), s az emberi természetnek a borzalma.

Úgyhogy nyugodtan használd a laptopodat, amelyet valahol a világban rabszolgák szereltek össze. Te ettől még jó ember vagy.  Legyen jó a lelkiismereted, vedd el, ami a tiéd, you deserve it. Önfeledtség van, nincs megrendültség.

Erről, mármint az emberben meglévő általános rosszról nem illik beszélni, mert akkor odaveszne a nyugati fogyasztói idillbe vetett zavartalan hit. Ezért nem „kapós” az emberi természetről szóló keresztyén üzenet sem.

Pedig ez egy realista üzenet az ember valóságáról. Sőt, ha van valami, ami a keresztyénségben a transzcendentális vonatkozások nélkül, avagy vallási tapasztalat nélkül is érthető, az éppen az antropológiája. Ez az emberkép nagyon is realista, s mindenféle hiedelemmel szemben éppen nem antropomorf, mert az embert az egyetlen jóhoz, az Isten szóval jelzett valósághoz viszonyítja, vagyis kimondja, hogy az ember mértéke nem az ember. Ez alapozza meg az emberi élet végső erkölcsi komolyságát, s ebben az értelmezési keretben látható a mindenkori ember mindenkori erkölcsi elégtelensége.

Viszont egy ilyen drámai emberkép esztétikailag nyilvánvalóan nem illik bele a nyugati idillikus életszemléletbe.


 

Hozzászólások