Célunk Krisztus országának hirdetése anyanyelvi igeszolgálattal, az egyházi élet kiépítésével és szeretetszolgálattal. Évenkénti hittudományi tanácskozásainkon 1989. óta foglalkozunk a szórványgondokkal és a magyar reformátusság sorskérdéseivel. 

Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat - nyemrlsz.newlights.info

A napokban Tahitótfaluban, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat konferenciáján voltam, sőt ma, vasárnap délelőtt is velük együtt veszek részt az úrvacsorás istentiszteleten. Jöttek ők mindenhonnan, Európa városaiból, de az elszakított területekről is. Jöttek ők egy olyan helyzetből, ahol nem természetes magyar reformátusnak lenni. De ők meg szeretnének maradni reformátusnak és magyarnak.

Voltak vagy ötvenen. Sokakat  képviselnek, ám mondhatnánk azt is, hogy ez a félszáz ember mégis csak egy kisközösség, s a mi mai szenzációhajhász, tömegméretekhez szoktatott világunkban ugyan mit számít ez. A mostani tanácskozásukon emlegetett „magyar református világstratégia” akár túl ambíciózus célnak is tűnhet.  Ugyan mit akar ez a néhány ember, miféle világstratégiáról van itt szó, meg különben is, ki gondolja ma már úgy, hogy szórványhelyzetben megmaradni magyarnak és reformátusnak reális igény? Ma már nem csak a keresztyén diaspora-lét jövője a kétséges, hanem a keresztyénségé magáé. Európában legalábbis.

Nos, én nem tudom, de nem is érdekel. Elegem van már a folytonos panaszkodásból, hogy ugyan ki hallja meg a hangunkat. Elegem van abból, hogy a korszellemhez, a fősodorhoz mérjük magunkat. Emögött nagyon gyakran a mi mai tömegtársadalmaink felszínes és korlátolt „igazsága” áll, hogy ti. a „jó” az, ami tömegeket vonz, ami széles körben fogyasztható, amiből divat lesz, vagy amiről tömegek úgy gondolják, hogy „jó”. S miközben itt sokan a korszellem nyomása alatt a hagyománytól való szabadulásban látják a szabadságot magát, addig valahogy rendre elfelejtődik, hogy a fogyasztói tömegtársadalomnál nagyobb manipulátort nem talált még ki a történelem.

Itt van ez a kisközösség, amelyik nem foglalkozik azzal, hogy mások mit gondolnak, viszont magukról pontosan tudják, hogy kik ők. Ők magyar reformátusok, éljenek bárhol is a világban. S ez nem elkülönülést jelent, hanem egész egyszerűen azt a felismerést, hogy az Úristen őket magyarul hívta el a református egyházban, s globalizáció ide vagy oda, ők Istentől kapott önazonosságukról nem hajlandók lemondani. Nem is tudnának. Úgy magyar reformátusok ők, ahogyan az ember levegőt vesz. Lehet mondani, hogy ez a sokat szidott népegyház, amelybe ők is beleszülettek, s lám, annyira beléjük ivódott identitásuk, hogy még évtizedes külföldi élet után sem tudtak lemondani róla. Nem oldódtak fel, nem nyelte el őket a hamisan multikultúrának nevezett fogyasztói univerzalizmus. Nem bírtak leszokni magyar reformátusságukról. S hogy az ismert magyar szófordulatot használjam, míg a nyelvi rendőrség ezt is le nem tiltja, benne van a vérükben. Bizony. Sok kárpát-medencei magyar megirigyelhetné őket, ha hallaná, ahogyan kívülről fújják a zsoltárokat. El tudom képzelni, mekkora élmény lehet a számukra, hogy Európa városaiból összegyűlve végre közösen elénekelhetnek egy zsoltárt, meg együtt hallgathatják az Úrvacsora szereztetési Igéjét veretes magyar nyelven, s együtt mondhatják el a Miatyánkot magyarul.

By the way, csak a példa kedvéért, én évekig éltem Amerikában, egyáltalán nem ritka velem, hogy angolul álmodom, de a Miatyánk szövegét imádságként képtelen lennék angolul mondani, noha természetesen tudom kívülről. Nekik és nekem is, és még sokaknak a Miatyánk magyarul íródott, s legyen akármilyen kiművelt a tudásunk a Miatyánk eredetéről, nekünk magyarul vált Miatyánkká, s ez már így is fog maradni, mert így rendeltetett. S ez jól van így. Ez az, amit a mai, modernnek gondolt individualizmus sohasem fog megérteni, mert rabságnak gondolja, hogy nekem a Miatyánk csak magyarul Miatyánk. Ám legyen. Viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a hagyománytól való megszabadulás egyenest vezet a szabadság új világába. Ez az az illúzió, amelynek a hatása alatt Európa szépen és önként lebontotta önmagát, s milliók hitték azt, hogy a keresztyén hit világának a felszámolása immár a szabad egyén megszületésének a történelmi pillanata. Csak azt a kérdést ne tedd fel, hogy mondjuk a mai kommunikációs rendszerek, vagy mondjuk a reklám és a szórakoztatás iparágai szabadabbá tesznek-e téged, vagy sem. Ez illetlen kérdés.

Lehet, mondom, hogy semmiféle szenzáció, mármint médiaesemény nem történt itt, Tahitótfaluban. Ám mégis azzal, hogy ez a magyar református kisközösség megvallotta hitét, megfogalmazta féltő szeretetét a keresztyénségét egyre inkább elvesztő Európa iránt, európai közösségként is megerősítette ragaszkodását a magyar reformátussághoz, valami fontos dolgot tett.

Mert lehet, hogy másoknak más a fontos, s ez rendben is van. De ez még nem gátolta meg őket abban, hogy kimondják, hogy nekik mi a fontos. Kisebbségben élnek ugyan, de nem egy olyan hamis kisebbségi tudatban, amely azt feltételezi, hogy a saját identitáshagyományról és emlékezetközösségről való lemondás a modernitás szükségszerű útja. Nagyon helyes. Ami engem illet, sok itthon élő magyar reformátust elhoztam volna ide, hogy tanuljon tartást, hűséget, s ne gondolja azt, hogy az úgynevezett „haladás” a magyar reformátusságunkról való önkéntes lemondással egyenlő. Ez vicc. 

Isten áldja meg a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálatot, s vele egyetemben mindenkit, aki úgy gondolja, hogy a jövő útja nem a saját múltunkról való lemondás.

Sőt, éppen ellenkezőleg, ha elveszítjük a múltunkat, semmink sem marad.

 

Hozzászólások