O’Connell a mozgalom híveivel és vezéreivel készített interjúk segítségével igyekszik bemutatni a transzhumanizmust. A mozgalom legfőbb célkitűzése az emberi fizikai és kognitív képességek feljavítása, és végső soron a halál legyőzése a modern technológia segítségével.

Tudományos transzhumán miszticizmus - metazin.hu

Köszönet a Metazin-nak, szemlézi John Gray filozófus írását a New Statesman-ben egy ez év februárjában megjelent könyvről, amely elég komoly visszhangot váltott ki, már csak meghökkentő címe és témája miatt is. De a recenzió címe sem akármi – "Dear Google, please solve Death" (Kedves Google, légy szíves, oldd meg a halált)  –, emlékeztetve egy 2014-ben, a Google központja előtt lezajlott utcai demonstrációra, amelynek ez volt a jelmondata: "halhatatlanságot most!". Magának a könyvnek a szerzője egy ismert újságíró, Mark O’Conell, s a mű címe: „To Be a Machine – Adventures Among Cyborgs, Utopians, Hackers, and the Futurists Solving the Modest Problem of Death”. Vagyis: Gépnek lenni – Kalandok a kiborgok, hackerek és futuristák között, akik a halál makacs (tartós) problémáját oldják meg (akarják megoldani). A könyvet nem olvastam, viszont elég csak beütni a címét valamilyen keresőbe, s az olvasó recenziók sokaságára bukkan, jelezvén, hogy a téma érzékeny fogadtatásra talált. Mark O’Conell nem valamiféle elméleti művet írt, hanem egy interjúkötetet, amelyben az önmagát transzhumanizmusnak nevező mozgalom szereplőit szólaltatja meg. Ez a transzhumanizmus abban hisz, hogy a tudomány segítségével, a gép és az ember ötvözeteként létrehozható egy olyan lény, amely képes legyőzni a halált. Mint megtudjuk, a mozgalomnak sok jeles és ismert képviselője van, sőt a transzhumanistáknak Amerikában már pártjuk is van, amelynek elnöke bizonyos Zoltán István.  Akit érdekel, s tud angolul, kedvére olvashat épp eleget erről a transzhumanzimusnak nevezett újabb kísérletről a halál legyőzésére. De ami engem illet, nem igazán hozott izgalomba, inkább csak azt a közhelyet voltam kénytelen újra megállapítani, hogy az egyetemes és állandó emberi léthelyzetben semmi sem változik. A probléma mindig ugyanaz. A halál.  Mi más?

Bármennyire is utópisztikus, a transzhumanizmus javára legyen mondva, hogy legalább nem kendőzi el az alapproblémát, amellyel az embernek kortól függetlenül mindig is szembe kell néznie, s amelyből soha nem is bír kimászni. A transzhumanizmus legalább jól érzékeli, hogy fejlődés ide vagy oda, soha nem hitt technológiai haladás ide vagy oda, az alapképlet mindig ugyanaz. A központi kérdés a halál. Pontosabban, nem is a halál önmagában, hanem a halálban szimbolikusan, de mégis brutális erővel megtestesülő időbe-vetettség az örökkévalósággal szemben. Kit érdekelne a halál, ha nem tudnánk az örökkévalóságról?  A transzhumanisták legalább beismerik – szemben korunk szekuláris messianizmusaival –, hogy a halál jelenségében felvetődő probléma igenis továbbra is létező és megoldatlan, hiszen tényleg van az emberben valami, ami tud az örökkévalóságról, ami igényt tart a végtelenségre, s ami tiltakozik az időbe zártság ellen. Van az emberi tapasztalatban valami, valami vele születetten kettősség-féle, amit sokféleképpen leírtak és megfogalmaztak már, de a megoldásban nem tudunk ötről hatra jutni.  Immanens és transzcendens, anyag és szellem, idő és örökkévalóság, élet és halál, véges és végtelen, test és lélek, üdvösség és kárhozat, jó és rossz. Mindegy is. A lényeg mindig ugyanaz, hogy nincs végső tudás, s marad ez a titokszerűség.  Az örökkévalóság igényével élünk, és meghalunk. Ez azért elég kínos.

Keresztyénként a transzhumanistákkal nyilván nem értek egyet, ám  mégis bizonyos empátiával viseltetem irántuk, mert ők legalább érzékelik a problémát, szemben a mai korszellemmel, amelyik már annyira lebutult, elhülyült és az emberi lét alapjaitól elidegenítő fogyasztói idillben, hogy jóformán semmiféle nyitottsága nem maradt a valódi létkérdések érzékelésére. Ez a korlátoltság és földhözragadtság valójában annak leplezése, hogy nem jutottunk semmiféle végső tudás birtokába, bármiféle hangzatos szólamok is nyomatják a haladásról, a progresszióról való kábító beszédet. Ez természetesen nem az emberi tudás valóban elképesztő gyarapodásának a lebecsülése, hanem csak annak konstatálása, hogy ami a végső kérdéseket illeti, vagyis az emberi léthelyzet alapszerkezetét, semmiféle többlettudással nem rendelkezünk. Az emberi léthelyzet ugyanaz, ami mindig is volt, nincs itt fejlődés, egy szemernyi sem. Ez alapozza meg a keresztyén üzenet mindenkori jogosultságát és igazságigényét. A keresztyénség azért érvényes ma is, mert az emberi lét egyetlen valódi problémáját állítja a középpontba. Ez pedig a halál kérdése. Nem véletlenül Krisztus feltámasztása a keresztyén üzenet csúcsa, s nélküle a keresztyénségből sem lesz más, csak érzelmesen moralizáló humanista csacsogás...

A transzhumanisták ott tévednek, hogy azt feltételezik, a halál jelensége emberi képességekkel meghaladható, vagyis, hogy az emberi alapprobléma az önmagában vett ember, vagyis a természet körén belül megoldható. Holott éppen ez az emberi tapasztalatban megnyilvánuló kettőség utal arra, hogy kell itt legyen valami, ami az emberen kívülre és túlra mutat, hogy van itt valami, amivel az ember nem rendelkezik, ám mégis részesül benne. Erről szól a végtelenből való kimetszettség (Schleiermacher) állandó, nyomasztó és egyetemes érzete.  Egyszóval tudomány, racionalitás, „haladás” ide vagy oda, az Isten-kérdést nem lehet kiiktatni, s téves az a meggyőződés, amely egyszer s mindenkorra eldöntöttnek tekinti azt a vitát, hogy az emberi léthelyzet megismeréséhez elégséges-e az emberi ittléten belül keresni a magyarázatot, avagy azt kell feltételezni, hogy az embert nem lehet csak magából az emberből megérteni és magyarázni. A transzhumanizmus korunk tipikus tünete, amennyiben úgy tesz, mintha az Isten-kérdés egyszer s mindenkorra lezárt lenne, s az evilágit, ezúttal a gépet transzcendenssé növelheti. Ez önámítás. Viszont abban atipikus, hogy az emberi lét időbe zártságának alapproblémáját nem kendőzi el, s a korszellemmel ellentétben nem tesz úgy, mintha a halál problémája nem létezne.

Keresztyénként azt kell mondjam, nincs más, csak a hit. S ez nem menekülés, avagy hárítás, hanem a lehető legradikálisabb szembenézés az emberi lét valóságával, annak megoldatlanságával és megoldhatatlanságával. Ennek a lényege pedig a mindenkori szembenállás az ismeretlennel, az otthontalanság a kiismerhetetlen létben, ha ugyan tudnánk, mi az, hogy lét. S keresztyénként azt kell mondjam, hogy ez a hit nem valamiféle érzelem, az emberi bensőből fakadó homályos érzület, hanem éppen az a tapasztalat, hogy az ismeretlennel való szembenállásban éppen az emberen kívülről tör be valami az ember világába, amely minden emberi képességet meghaladóan kinyitja az ember szemét az Istenben elrejtett valóságra, s kitágítja a horizontot az emberi ittléten túlra, s az emberi létnek jelentést ad.

Ez a Lélek munkája. Nem az emberi léleké, amely csak önmagában tud forogni. A Lélek teszi képessé az embert arra, hogy belehelyezkedjen Isten valóságába, amely valóságból nézve az emberi lét rejtélye megoldódik, s a halál jelensége is értelmezhetővé válik.

Természetesen, erre lehet azt mondani, hogy ez „csak” hit. Meg hogy ez nem „racionális”. Ám ettől a keresztyéneknek nem kell kétségbe esniük, bármennyire is úgy tűnik fel ma ez az ismert érvelés, mint valamiféle világnézeti diktátum. Ez a hit igenis érvényes hit.

Inkább a ma uralkodó korszellemet kellene kritikai vizsgálat tárgyává tenni, amelyik úgy tesz, mintha bizony már a végső tudás birtokában lennénk. De ez egy mítosz, blabla, beszűkültség, ha mégoly nagyképűen dizájnolt is, s amely arra alkalmas, hogy az emberrel elhitesse: nem kell szembenéznie létének alapvető ellentmondásaival, merthogy azok úgymond meg vannak oldva. Semmi sincs megoldva. Ha ugyan ezt a pesszimistának tűnő, de valójában brutálisan realista üzenetet korunk hepikultúrája és semmire sem alapozható optimizmusa el bírná viselni. A keresztyénséggel nem az a „baj”, hogy régies és elavult, hanem az, hogy túlságosan is radikális, ahelyett, hogy önhitt módon kisminkelné az önmagában vett emberi valóság hideg brutalitását, tragikumát és kétségbeejtő megoldhatatlanságát.

Nincs más, csak az igaz hit. Ismeret és bizalom. Veni Creator Spiritus.