Elmondtam a miniszterelnök úrnak, hogy tudatában vagyunk annak, hogy egy nehéz történelem van a hátunk mögött. Szerettem volna számára is nyilvánvalóvá tenni, hogy Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait. Szeretném világossá tenni, hogy a fölfogásunk szerint minden magyar kormánynak az a kötelessége, hogy minden állampolgárát származásra való tekintet nélkül megvédje. A II. világháború idején ennek a követelménynek, ennek az erkölcsi és politikai követelménynek Magyarország nem tett eleget. Ez bűn. Ugyanis akkor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk. Világossá tettem a miniszterelnök úr számára, hogy ez soha többé nem fordulhat elő, a magyar kormány a jövőben minden állampolgárát meg fogja védeni.

Ami a jövőt illeti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a látogatás egy új fejezetet nyit. A miniszterelnök úrral alaposan végigbeszéltük a lehetőségeit a most megnyíló jövőnek. Egyetértettünk abban, hogy a két ország együttműködésének potenciáljától elmarad a teljesítményünk, de mind a ketten egyetértettünk abban, hogy a zsidó–magyar együttműködésnek a jövőről kell szólnia. Egyetértettünk abban, hogy a biztonság lesz a legfontosabb. Én köszönetemet fejeztem ki a miniszterelnök úrnak azért az erőfeszítésért, amellyel Izrael hozzájárul Európa biztonságához. Egyetértettünk abban, hogy az antiszemitizmus erősödését Európában meg kell fékezni, és ennek érdekében határozott politikát kell folytatni. A magyar kormány részéről világossá tettem, hogy mi elismerjük Izrael jogát az önvédelemre, és mi is úgy vagyunk ezzel, hogy elvárjuk, hogy elismerjék jogunkat a saját magunk önvédelmére. Világossá tettem, hogy Magyarország komoly vitákban áll az Európai Unióban, Magyarország ugyanis nem akar kevert népességet, nem akarja megváltoztatni a mostani etnikai összetételét, semmifajta mesterséges, külső befolyásnak nem kíván engedni. Szeretnénk olyanok maradni, amilyenek vagyunk – akkor is, hogyha be kell ismernem, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Orbán Viktor sajtónyilatkozata Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel történt tárgyalását követően - miniszterelnok.hu

Még idő kell ahhoz, hogy felmérjük Netanjahu magyarországi látogatásának valódi jelentőségét. Ám talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a két államférfi találkozóján elhangzottak alapjaiban kérdőjelezik meg a második világháború utáni európai paradigma eszmei alapjait. Ez a világkép azon a meggyőződésen nyugodott, hogy a Holokauszt borzalmai után az európai történelem folytathatatlanná vált, s egy totálisan új kezdetre van szükség, az identitás felépítésének olyan új eszmei alapjaira, amely nem hagy teret a történelem megismétlődésének, s hátat fordít mindenféle olyan világképi identitáshagyománynak, amelyben Auschwitz egyáltalán megtörténhetett. Ez lett az az európai paradigma, amely levonva a következtetés a Holokauszt történelmi valóságából, arra a következtetésre jutott, hogy a múlt hagyományos közösségi identitáskeretei, mint például vallás és nemzet, immár alkalmatlanok arra, hogy a szabad döntésében nem korlátozott egyén kizárólagos támaszai legyenek. Ebből a nézőpontból a kulturális hagyomány és civilizációs örökség úgy tűnt fel, mint amelyik valójában gúzsba köti az egyént szabad értékválasztásában, s olyan történelmi tragédiákhoz vezet, mint Auschwitz. Ebből logikusan következik, hogy amennyiben nem akarjuk, hogy a történelem ismételje önmagát, magukat az identitáshagyományokat kell meghaladni, s ebben a vallás és nemzet utáni helyzetben megszületik a nyitott egyén, akit immár nem köt a múlt kulturális terhe, s képessé válik a különböző civilizációs hagyományok identitást meghatározó szerepének a meghaladására.

Sokáig úgy tűnt, hogy ennek a paradigmának nincs alternatívája. A múlt immár nem folytatható, a hagyományos közösségi identitáskeretek folytonossága immár nem biztosítható, hiszen az visszatérést jelentene egy olyan múlthoz, amelynek végső „kicsúcsosodása” maga Auschwitz lett. Ezt a paradigmát tökéletesen foglalja össze Adorno híres mondata, miszerint Auschwitz után verset írni barbárság. Ez röviden és tömören azt jelenti, hogy az egyén immár nem építhető fel a régi civilizációs öntudat eszmei alapjaira, a hagyományos tájékozódási pontok az érvényüket vesztették, s azok a nagy és összefoglaló narratívák, amelyek az európai közösségi identitásoknak keretet adtak, immár tartalmatlanná váltak.

Ebből a paradigmából nézve tehát minden olyan szándék, amely kísérletet tett a kulturális folytonosság rekonstrukciójára, tehát a nemzet és a keresztyénség identitásalkotó szerepének a megőrzésére, szükségszerűen úgy tűnt fel, mint amelyik nem ismeri el Auschwitz mindent új alapokra helyező, cezúra-szerű jellegét. Sőt, mindenféle folytonosság-beszéd, mindenféle olyan valóságértelmezés, amely identitás és hagyomány között szétszakíthatatlan összefüggést látott, úgy tűnt fel, mint valamiféle bújtatott kísérlet az Auschwitzhoz vezető múlt reflektálatlan újraépítésére és restaurációjára.  Ebben a kontextusban „nemzet” és „keresztyénség” értelemszerűen negatív, sőt ijesztő tartalmat kapott, s összefoglalása lett mindannak, amit egy jövendőbeli kívánatos identitásalkotási folyamatban immár kerülni kell. Ez a második világháború utáni paradigma abban a meggyőződésben született, hogy az identitás felépítésének múltbeli alapjai immár használhatatlanokká váltak, s az identitás koncepciójának új megfogalmazására van szükség, amelyben immár nincs szerepe a nemzeti hovatartozásnak és vallási öntudatnak, s amelyben a régi civilizációs keretek immár nem lehetnek az önazonos egyén felépítésének eszmei támaszai.

A Netanjahu-látogatás azért jelentős, mert bemutat egy másik paradigmát, amely nem kerüli el a múlttal való szembenézést, de ugyanakkor a tragikus múltból nem azt a következtetést vonja le, hogy a folytonosság immár nem lehetséges, s a régi civilizációs identitásalkotó keretek immár érvényüket vesztették. Persze, Orbán világképéről eddig is tudtuk, hogy nem ért egyet a kulturális hagyomány tudatos megszakításának a paradigmájával, ám éppen ezért az általa képviselt világkép szükségszerűen összekötődött a múlt reflektálatlan restarurációjára tett kísérlettel. Ám a Netanjahu jelenlétében tett nyilatkozat felvázol egy új paradigmát, amely egyrészt elismeri, bevallja Auschwitz cezúra-jellegét, másrészt mégis, hitet tesz amellett, hogy a kulturális-civilizációs folytonosság fenntartása a jövőbeni identitásalkotás alapja. Mondani sem kell, hogy ennek az új paradigmának a jelentőségét, történelmi súlyát ebben a helyzetben Netanjahu jelenléte adja meg, s nem véletlenül okoz megrázkódtatás-szerű hatást. Netanjahu jelenléte ugyanis azt üzeni, hogy Orbán nyilatkozatát a második világháború utáni paradigmára alapozva immár nem lehet automatikus összekötni a múlt restaurációjára tett kísérlettel.  Létezik más olvasat is. Ha jól értem ugyanis, a találkozó jelentősége abban van, hogy a második világháború utáni európai paradigma, amely a történelem folytathatatlanságába vetett hiten alapult, a politikai nyilvánosságnak a lehető legmagasabb szintjén kérdésessé vált.

Megjelent egy új paradigma, amely képes levonni a következtetést Auschwitz tragédiájából, ugyanakkor elismeri, hogy a civilizációs örökség identitásalkotó szerepének nincs alternatívája.

Ma még nem lehet látni Netanjahu látogatásának valódi jelentőségét.  Ám ami engem illet, a még le nem zárult huszadik század történetének alapvető, mérföldkő-szerű mozzanatát látom benne.

Hozzászólások