A migrációs válság a vallások együttélése körüli aggodalmakat is felerősítette - mondta AngelaMerkel. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke a testvérpárt bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke, Horst Seehofer belügyminiszter minapi kijelentésével szembefordulva leszögezte: vitán felül áll, hogy Németországot történelmileg a kereszténység és a zsidóság formálta, de az is igaz, hogy az országban élő nagyjából 4,5 millió muzulmán vallású ember révén az iszlám is Németország részévé vált.

Merkel: az iszlám Németország része - infostart.hu

Angela Merkel, Európa mértékadó politikusa bejelentette, hogy az iszlám Németország része. Ez formailag nyilván válasz Seehofer bajor miniszterelnöknek, aki pont az ellenkezőjét találta mondani, ti., hogy az iszlám nem tekinthető Németország részének. A kérdés nyilván az, hogy vajon miként is kell értelmezni azt az amúgy előre látható jelenséget, hogy a milliós nagyságrendű muszlim betelepülőkre nemcsak mint egy számtanilag meghatározható potenciális munkaerő-mennyiségre kell tekinteni, hanem úgy is, mint egy társadalmilag is jelentős kulturális-vallási csoportra, amely várhatóan módosítja a befogadó ország kulturális karakterét és önképét is. Nos, Merkel megadta az irányadó választ, amely egybecseng a ma Európát uraló liberális ideológiával. Eszerint a bevándorlókkal automatikusan együtt járó muszlim kulturális térfoglalást olyan történelmi eseményként kell látni, amely alapvetően átrajzolja a befogadó ország/országok identitását. Ezzel Merkel egyrészt elismerte, hogy a migráció súlyos identitáskérdéseket vet fel, másrészt azt is, hogy a határtalan befogadás ideológiája az európai civilizációs identitást nem tekinti véglegesnek: az évezredes zsidó-keresztyén korszaknak vége, s immár az iszlámmal is számolni kell, mint az európai közösségi önmeghatározás új elemével.

Persze, a dologban semmi újdonság nincs, hiszen a régtől fogva ismert multikultúra ideológiája nem ilyen nyersen ugyan, de mégis azt üzente, hogy a zsidó-keresztyén örökség immár nem formálhat igényt arra, hogy önmagára az európai kulturális karakter folytonosságának egyetlen letéteményeseként tekintsen. A multikultúra eszméje pontosan közvetítette az európai kulturális múlttól való elidegenedést és az elidegenítés programját, s egy olyan új világkép uralmának a felépítését jelezte, amely ugyan nem tagadja ki a keresztyénséget, de mindent elkövet azért, hogy a „keresztyén Európa” eszméje elveszítse érvényességét és jellegadó szerepét. Ezt a célt szolgálták az olyan ideák, mint például az, hogy a „hit magánügy” (értsd: a keresztyén hit), vagy az „állam semlegessége”. A hit nyilván nem csak magánügy, mert társadalmilag is mérhető közösséget teremt – mint ezt Merkel most az iszlám kapcsán elismeri. Az állam világnézeti semlegessége pedig fából vaskarika, hiszen a semlegesség is világnézet, immár állami szintre emelve. Mindez arra volt jó, hogy a zsidó-keresztyén örökség még csak véletlenül se válhasson a közösségi önmeghatározás normájává, sőt a keresztyénség folyamatos kulturális térvesztését és a zsidó vallási öntudat erodálódását a modernitás magától értetődő és „szükségszerű” folyamataként láttassa. Meg kell mondani, ez a kurzus szép munkát végzett, s európai keresztyének milliói önként és dalolva kasztrálták magukat. E folyamatnak a terméke maga Merkel is, egy csomó, ma meghatározó európai vezetővel együtt. Az iszlám megjelenésével immár pontot lehet tenni a II. Világháború után kiéleződő kultúrharc (értsd: identitásharc) végére, s ki lehet jelenteni, hogy Európa meghatározó országának, Németországnak immár része az iszlám. Keresztyénként erre nem mondhatok mást, mint azt, hogy ez az állítás a zsidó-keresztyén korszak végének brutális erejű deklarálása. Ez így pont jól jön a böjti időszakban, Nagyhét és Húsvét elé időzítve.

Ami engem illet, kulturális gyászban vagyok. Ugyanakkor igyekszem magamat távol tartani a paranoiától és a gyűlölettől. Azért azt nem gondoltam volna, hogy én, aki annyira boldog voltam, hogy a kommunista ateizmus fogságából kiszabadulva immár újra oda tartozhatok, ahova mindig is tartozónak éreztem magamat, ti. a keresztyén Európához, most azt kell átéljem, hogy ez az Európa önként mond le saját magáról.

Minden tiszteletem az iszlámé, mint olyan civilizációalkotó vallásé, amely vitathatatlanul rányomta bélyegét az emberiség kulturális arculatára, s messze nem mondható el róla, hogy történelmi szerepe immár véget ért. Sőt.

S ha az afféle keresztyén-konzervatív átlagember üzenhetne Merkelnek, akkor azt üzenném neki, hogy én az ő helyében jobban tisztelném az iszlámot. Miből gondolja azt, hogy az iszlám is olyan enervált és dekadens, mint az európai kulturális keresztyénség, s az iszlám is ugyanazt az utat fogja majd bejárni, mint a keresztyénség? Miből gondolja Merkel asszony, hogy az iszlám is majd önként lemond missziói igényeiről, s integrálódni fog kulturálisan ahhoz az Európához, amely már nem hisz semmiben, nincs víziója önmagáról, s amely normává tette az önmagától való elidegenedést? Miből gondolja Merkel asszony, hogy az általa is képviselt vallási relativizmus egyetemes érvényű, s majd osztani fogja az iszlám is?  És mi van akkor, ha az iszlám világképébe egyszerűen nem fér bele az Európát ma uraló posztmodern mítosz, hogy nincs igazság, csak vélemények vannak?   Az iszlámnak a maga szempontjából teljesen igaza van, ha Európában missziói terepet lát, s Merkel bejelentését úgy értelmezi, mint behódolást a nagyobb kulturális erőnek.

Persze, keresztyénként nem gondolnám, hogy Merkelnek igaza van. Talán várjunk még egy kicsit a zsidó-keresztyén korszak végének bejelentésével. Inkább annak a korszaknak lesz vége, remélem, amelyet Merkel is – meglehet jóhiszeműen és naiv módon – képvisel. Ő az öntudatát vesztett keresztyénség hangja, aki még nem döbbent rá arra, hogy egy enervált Európa soha nem lesz képes integrálni az iszlámot. A határtalan befogadás ideológiája mögött valójában nagyképűség is áll, amely azon a hamis hiten nyugszik, hogy a posztmodernnek, neoliberálisnak, modernnek (hívhatjuk bárminek is) nevezett világkép immár a tudatfejlődés csúcsa, s ha az a kérdés, hogy ki integrál kit, akkor csakis Európa fogja majd integrálni az iszlámot. Felteszem, Merkel a saját bejelentésére is úgy tekintett, mint az integráció egy mozzanatára. Holott lehet, hogy ami történt, épp az ellenkezője: nem Németország integrál itt, hanem az iszlám jelenik meg úgy az állami önképben, mint a közösségi identitást immár nagyban meghatározó kulturális-hatalmi tényező.

De még az a „szerencse”, hogy itt vannak ezek az „elmaradott” Kelet-Európai országok, amelyekben maradt még annyi a történeti keresztyén-kulturális hagyományból, hogy számukra a nyugati „fejlődés” kulturálisan immár nem feltétlenül egyetemes érvényű modell, sőt amelyeknek talán éppen az ma a történelmi szerepe, hogy figyelmeztessék Európát: nem lehet büntetlenül felszámolni az évezredes kulturális folytonosságot, mert az társadalmi szintű meghasonláshoz vezet, mint ezt Seehofer és Merkel vitája olyan döbbenetes módon érzékelhetővé teszi. Európa léte a tét.

Ami engem illet, demonstrálni fogok: ma, Virágvasárnap és Húsvétkor is templomba megyek és hitet teszek a feltámadott Krisztusról.  Még jó, hogy a keresztyénség sorsa az Ő kezében van.

Hozzászólások