A szabadság eszkatologikus irányultsága a leghatalmasabb erő, amely a keresztény embert áthatja.

Mezei Balázs: A szabadságról - Mandiner

Köszönet Mezei Balázsnak a Mandineren megjelent, A szabadságról című írásáért. Különösen ezért a mondatért: „A szabadság eszkatologikus irányultsága a leghatalmasabb erő, amely a keresztény embert áthatja”. Azt is mondhatnám: végre! Végre megjelent egy olyan írás a szélesebb nyilvánosság előtt, amely helyre teszi a dolgokat a szabadság-kérdés ügyében, különös tekintettel a keresztény szabadság fogalmára. Erre nagy szükség volt, mert a téma az utóbbi időben rendre előkerült. Jómagam arra a megállapításra jutottam, hogy mai kulturális vitáink közepette a keresztény szabadság melletti érvelésből egész egyszerűen hiányzik a teológiai dimenzió. Ezt szóvá is tettem a Néhány szó a keresztény szabadságról című posztomban (legnagyobb sajnálatomra a Mandiner nem szemlézte, de néhány olvasótól azért „kikaptam”, hogy „kritizálni” merészeltem Orbán Viktort). De Mezei Balázs cikke végre világosan kimondja, hogy nem érthetjük meg a keresztény szabadság tartalmát annak biblikus-teológiai vonatkozásai nélkül. Örömmel hallgattam viszont tegnap este Orbán római beszédét, amelyben a miniszterelnök már éles különséget tett a keresztény szabadság teológiai tartalma és a keresztény kultúra szabadsága között.  A tét nem kicsi.

A tét azért nem kicsi, mert a keresztény szabadságfogalomnak valóban eszkatologikus tartalma, távlata, irányultsága van, de ha ez elvész, elsikkad, akkor a kereszténységből sem lesz más, mint egy vallási mázzal, keresztény retorikával leöntött, de valójában evilági messianizmus. Ezért a keresztény szabadságfogalomnak az alapvetően eszkatologikus tartalma, valamint e tartalomnak a megértése és tiszteletben tartása alapvető és döntő jelentőségű egy olyan politika számára, amely amúgy a kereszténység jelszavát tűzi zászlajára.

Az eszkatologikus tartalom pontosan azt jelenti, hogy a kereszténység nem hisz abban, hogy az ember beteljesülése a történelmen belül emberi erővel megvalósítható. A kereszténység nem hisz semmiféle evilági messianizmusban, jelenjen az meg akár vallási mázban is. A világ már meg van váltva, úgyhogy, köszönjük szépen, más megváltást nem kérünk. Ha ez a körülmény elsikkad, akkor a kereszténységgel könnyen megeshet, ami amúgy már megesett vele, hogy ti. a politika kisajátította, avagy megfordítva, önmagukat kereszténynek gondoló emberek politikai vezetőket istenítettek. 

Ez a különbségtétel döntő jelentőségű.

Ugyanakkor a keresztény szabadság alapvetően eszkatologikus jellege, tehát az, hogy a keresztény ember a történelmen túliban látja az ember szabadságának végső beteljesedését; messze nem jelenti a történelemből való kivonulást. Sőt, ez a végérvényes jövőre vonatkozó keresztény irányultság áthatja a nyugati civilizáció egész történetét. Ezért aztán nem kell csodálkoznunk azon, hogy még az evilági-szekuláris messianizmusok és utópiák mögött is könnyűszerrel kimutatható a keresztény hatás. Ez egész egyszerűen abban a teleologikus világképben fejeződik ki, hogy a történelemnek végső célja és értelme van. Inkább azon kell csodálkozni, hogy a nyugati szabadságtörekvések és a keresztény gondolat közötti alapvető és megszakíthatatlan összefüggést, valamint azt a tételt, hogy a Nyugat jövője aligha képzelhető el a keresztény valóságlátás nélkül, ma bizonyítani kell, sőt küzdeni kell érte.

Ezért aztán nem meglepő, hogy az egész mai kultúrvita középpontjában a kereszténységhez való viszony áll. Nevezetesen az a kérdés, hogy a keresztény gondolat alkalmas-e még az emberi méltóság, a szabadság, az emberek elvi egyenlősége, a demokrácia értékeinek a megalapozására, ezen értékek tartalmának a meghatározására, avagy éppen ellenkezőleg, a kereszténység egyszer s mindenkorra elveszítette értelemadó képességét..

Teljes mértékben egyetértek Mezei Balázs megállapításával: „ a keresztény szabadság nélkül nemcsak a múlt és a jelen, de a jövő sem képzelhető el." S az már a történelem meghökkentő kiszámíthatatlansága, hogy a keresztény kultúra szabadsága melletti legkarakteresebb kiállást nem az európai politikai elit, hanem egy kis posztkommunista ország, Magyarország mutatja. Ez meglepő fejlemény annak tükrében, hogy Európában az eszmék  mindig nyugatról érkeztek keletre, és nem fordítva. Innen van az a szokatlan nemzetközi figyelem, amely a mai kultúrvita közepette Magyarországra irányul.

Ugyanakkor látni kell, hogy a keresztény szabadság alapvetően eszkatologikus irányultságú, s ezt a politikának meg kell értenie. Ahogy Mezei Balázs fogalmaz: „Ha a politikus megérti a vallási összefüggést, azt is megérti, hogy a politika nem végső instancia, hanem az ember és közössége szolgálatában áll. Az ember végső forrásának feltárása már tisztán vallási, nem politikai feladat. Az a politika, amely ezt elismeri, nem lehet »politikai vallás«; a vallásiból inspirációt merít, de nem lép s nem is léphet a helyére.”