Mentális zavarokkal küzdőket segítő művészetterápiás civil szervezetek és intézmények műhelyeinek alkotásaiból nyílik tárlat június 18-án, csütörtökön a Tárt Kapu Galériában.
Az art brut, a nyers pezsgő tisztaságának jelzőjeként szolgáló „brut” kifejezés alapján nyerte el nevét a negyvenes években Jean Dubuffet festőművésztől. Dubuffet a marginalizált helyzetben élők alkotásait nevezte így, melyekben a látvány, az élmény a tanult művészet kontrollja nélkül tört ki az alkotókból.              
        
                                                                                                                           Csoda: mentális zavarokkal küzdenek és festenek - mno.hu

 

    Napfelkelte vagy naplemente? Nézem a képet, s ezen gondolkodom. (Közben utánanézek, s öreg koromra megtudom, hogy a kettő között van különbség: az ún. Mie-szórás napnyugtakor felerősödik, magasabb a páratartalom, hűl a levegő, növekszik a szállópor-koncentráció, ilyenkor tehát vörösebbnek látjuk az eget, s egyáltalán, élénkebbnek a színeket...)

  Egy durva kép. Art brut. Hosszúkás farostlemez, sufnituning kerettel... Ami úgy leszokott esni a földre a barkácsolás során, de az ember nem dobja ki, hátha jó lesz még valamire... Szóval a forma brutális, de a tartalom, a színek, az ecsettechnika finom kézre és érző lélekre vall... Lajostól kaptam! Képzeljetek magatok elé egy alacsony, 60 év körüli, élénk tekintetű emberkét, tetovált, csontos karokkal... Megmutatta a szobáját, a szekrényét, benne a képeit. Azt mondta, válasszak, s én ezt választottam. Aztán mesélt. Például a matrózos évekről. Minden istentisztelet előtt ő fogadott. Afféle gondnokként előkészítette a termet, szólt a többi otthonlakónak is, hogy jöjjenek. Aztán egyik vasárnap már nem ő várt a portánál. Egy másik otthonba helyezték át. Ez a kép maradt róla.

 

Napkelte vagy naplemente? Ha az intézmény hivatalos nevét nézzük - Intaházai Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet -, meg a közfelfogást, az egykor szép, mára málló falú kastélyépület bejárata előtt lebzselő cingár macskákat, a megfakult ruhákat, a földről felszedett csikkeket, pláne ha a bentlakók élete filmjét is végignézhetnénk egyenként, akkor naplemente... Temettem itt néhány éve egy bácsikát. Az édesapja lelkész volt, akit a II. világháború idején az oroszok lelőttek – az akkor 6-7 éves gyermek szeme láttára... Súlyos skizofréniával került ide. Beszélni nem beszélt évtizedeken át. Sem borzalmakról, sem örömökről, de a futballról, az időjárásról vagy a tegnapi ebédről sem.... Csak festett. Németországban is kiállították képeit.

De... Olvastátok Benedek István: Aranyketrec c. könyvét? (Itt a nyár, talán jut idő pótolni ezt a súlyos mulasztást, a könyv bármelyik falusi könyvtárban megtalálható!) Az itt játszódik. Egy elmeosztály élete. Arról szól, hogy 1952-ben, amikor az ismert író pszichiáter megérkezik ide az Isten háta mögé, őrült kísérletképpen hogyan próbál munka- és művészetterápiával fényt, hangokat, érzelmeket, értelmet, lehangoló egyéni emberi sorsokból felemelő közösségi élményeket, vegetálás helyett ÉLET-et becsempészni a „bolondok házába”... Pontosabban hogyan igyekeznek együtt, ha ledönteni nem is, de legalább megaranyozni a ketrecet...



 

Nos, ebből a szellemiségből, lelkületből még maradt itt valami Intaházán. Kreatív csoportok, alkotó műhelyek, tárlatok. Art brut. Talán két éve az egyik kiállításmegnyitás egybe volt kötve Jordán Tamás önálló estjével, József Attila: Szabad-ötletek jegyzékét adta elő ezen a helyen, hátborzongató volt...

 

S már néhány éve rendszeresen tartok itt istentiszteleteket is. Mielőtt elkezdtük, előtte átolvastam Hézser Gábor egyik könyvét - Pásztorálpszichológiai szempontok az istentisztelet útkereséséhez - ebből próbáltam ötleteket meríteni, az elméleteket intaházai gyakorlatba átültetni... Nem papos, hanem nagyon őszinte igehirdetéseket tartok, már-már zavarba ejtően figyelnek, mindig vannak kérdéseik, hihetetlenül fogékonyak az élet igéjére... S túl ezeken az alternatív istentiszteleteken van igény bibliaórákra, lelkigondozói beszélgetésekre, énekkarra! (Zárójelben azért csak megjegyzem: egyházilag nem lehetne / kellene jobban megszállni, na jó, misszionálni ezeket az intézeteket? Nem néztem alaposabban utána, de: 1, Megyénként biztos van legalább 3-4 (?) ehhez hasonló potenciális aranyketrec... 2, Nem tudok arról, hogy létezne ilyen intézményekre fókuszáló missziói koncepciója pl. a Magyar Református Egyháznak. 3, Azt viszont tudom, hogy nagyon sok lelkésznek van már olyan mentálhigéniénés végzettsége, amellyel könnyebben meg tudnának birkózni ezzel a speciális szolgálattal, mint pl. én...)

 

Napfelkelte vagy naplemente? Nézem a képet, s Lajosra, meg a többi sebzett lélekre gondolok... S kipattan az agyamból egy olyan idióta, de talán igaz aforizma, hogy biztos azért van mindez így, mert ahol nagyobb a rés, a seb a lelken, ott az input és az output is nagyobb... Igen, itt éhesebbek a lelkek, szomjasabbak a szívek, a szépre nyitottabbak a tekintetek... Előttem ez a festett farostlemezdarab, s egyre inkább úgy látom (Mie-szórás ide vagy oda...), hogy ez bizony napfelkelte! S megvan az a kép is, amikor a legutóbbi húsvéti istentiszteleten Lajos is énekelte lelkesen, őszintén, hogy „felvirradt áldott szép napunk...!”