Sokak fantáziáját megmozgathatta a minapi hír, amely szerint a NASA megtalálta a Föld ikertestvérét, vagyis egy olyan exobolygót, amely megfelelő távolságra van a maga „Napjától”, és szilárd felszínnel rendelkezhet. Így a tudósok szerint nem kizárt, hogy az egyelőre Kepler 452B-nek nevezett égitesten az élet is kialakulhatott. Azoknak a laikusoknak, akik a földönkívüli élet iránt érdeklődnek, erről persze nem a mikrobák jutnak először eszükbe, hanem rögtön az a kérdés foglalkoztatja őket, vajon létezik-e arrafelé fejlett civilizáció. Ahhoz azonban, hogy a keplerlakókkal találkozhassunk, előbb az égitesttől bennünket elválasztó 1400 fényévnyi távolságot kellene áthidalnunk. 

                                                                                                                                                     Távoli civilizációk - mno.hu

Ez a hír, ill. Pápay György írása eszembe juttatja -hiába no, közeledik a szeptember, s 5. osztályba készülődő kislányommal lelkesen (újra)olvassuk a kötelező olvasmányokat...- egyrészt Eric Kastner: A két Lotti c. regényét, amely arról szól, hogy két, eddig szüleik válása miatt egymástól különélő ikerlányok, Luise és Lotte hogyan találnak egymásra, másrészt Saint Exupery Kis hercegét, a bolygólátogatásokat, hogy mi, emberek, illetve a tipikus embercsoportok, noha egy világban, mégis mennyire külön bolygókon, egymástól félévnyi távolságokra élünk... Mai irományomban a Kedves Reposzt-olvasókat hadd hívjam meg egy bolygó-körutazásra, amely során bizonyára látni fogjuk, hogy Exupery mennyire tökéletes társadalmi kör-, kor-és kórképet rajzolt meg 1943-ban, s hogy az azóta eltelt 72 évben mit sem változott a világ...

Az első golyóbist, ahol a király lakott, ma a politikusok bolygójának is nevezhetnénk. Homo politicus ide, demokrácia oda, mégis a politikus lét a superegóból ered, mozgatórugója a hatalom, s valahol minden politikus -én tudom, voltam anno őrsvezető...- úgy osztja ketté a világot, ahogy az első bolygó királya: vagyok én és vannak az alattvalók...
Ami a hatalom gyakorlását illeti, a (mindenkori) király két klasszikus technikát alkalmaz. Az egyik, hogy „mindenkitől azt kell követelni, amit megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem...(...) Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim...”- mondta a király. A másik -s itt gondoljunk arra, hogy minek akarja kinevezni a bolygót éppen elhagyni készülő kis herceget? Igazságügyi miniszternek...- hogy minden alattvalónak -relatív, de még inkább fiktív -hatalmat, szabadságot és igazságot ad és a moralitás pórázán tartja őket: „Hát akkor ítélkezzél saját magadon!”


A szerző saját rajza a trónján ülő, magába roskadó, palástjával bolygóját betakaró, félszemű, szomorú uralkodóról az emberi mindenhatóság karikatúrája... Mellé képzelem a mi Királyunk, a mezítlábas, ruháitól megfosztott, a világ perifériáján értünk keresztre feszített, harmadnap feltámadt Názáreti Jézust, aki mennybemenetele előtt  azt mondta tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...” (Mt. 28, 18-19)

A második, a hiú bolygója a bulvár-, a celebvilágnak felel meg. Legfőbb igényük a dicséret, a pozitív megerősítés, alattvalóik a csodálók, s azt várják tőlük, hogy bámulják, lájkolják, tapsolják, értékeljék, a világ nagy kirakatában külön kis világnak (nem a bartóki értelemben vett mikro-kozmosznak...) tartsák, egyszóval, csodálják őket. „Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.” No comment...

A következő bolygó ma is az iszákosoké, az alkoholistáké... Legfeljebb kiegészíthetjük a drogosokkal, a szenvedélybetegekkel, a különböző függőségekben (szerencsejáték, internet stb.) lévőkkel.
Itt a központi fogalom a szégyen: amikor lényemet, önmagamat rossznak definiálom, csökkent értékűnek, selejtnek tartom, a feltétlen szeretet hiányával küszködöm, s próbálom valamivel kárpótolni magam... Hogy miért van ez? Lehet hogy genetikailag ezt örököltem, vagy a neuro-biológiai tényezők ezt a sorsot szánták nekem, az is lehet, hogy magányom, szorongásom, depresszióm ilyen tünetekben mutatkozik meg, vagy egyszerűen a környezetem, a körülöttem lévő világ ezt a mintát mutatja, ezt a modellt tárja elém... Hogy üljek az ivás-felejtés-szégyen-ivás ördögi körében, a magam kis bolygóján, mint Magyarországon 1-1,5 millió ember...

A negyedik bolygón az üzletember számolgatta a világ 501 622 731 csillagát... Vagyis ahol a lomisok és a multik, a tőzsdecápák és a topmenedzserek, a banki pénztárosok és a gazdasági szakemberek adják és veszik, birtokolják és elemzik az árukat, a pénzt, az aranyat, a részvényeket, a szolgáltatásokat, a munkaerőt, lassan a levegőt is, meg a felhőket (hogy írja József Attila? „Ne hadd el magad öregem, Bőröd ne bízd kereskedőre, ki elád felhőt az egen, s a földön telket vesz belőle.”), szóval „azok(at) az aranyos kis izék(at), amin a semmittevők ábrándozni szoktak”, a csillagokat...
A szerzés és a birtoklás elemi ösztöne tartja őket hatalmában. Egy valamijük azonban nincs ezeknek a „komoly” embereknek, idejük... Ahogy a kis hercegnek volt ideje törődni a virágjával és a három vulkánjával...

Az első és az egyetlen, akinek tevékenységére, munkájára a kis herceg azt mondta, hogy van valami értelme, a lámpagyújtogató volt, s az ötödik, a legkisebb és a legérdekesebb bolygón élt. Ő -a többiekkel ellentétben- nem magával, hanem mással törődött. Mégis negatív a megítélése, mert csak azért teszi a dolgát, mert parancsba kapta, mert azt mondták neki, (vagy azt nevelték bele...) Önálló gondolatok és saját egyéniség nélkül cselekszik.
Hogy kik végül is a mai lámpagyújtogatók? (Egy kicsit félek leírni ezt a kifejezést, mert most az emberi, személyiségi jogok bősz védelmezői ugranak majd nekem), de azért megteszem: a családi rabszolgák, a szülői hivatásukat valamiféle külső kényszerként megélők, a mindennapok taposómalmában gyötrődők (olvassák csak el Örkény:Trilláját Wolfnéról!), a tömeg- és a tucatemberek... Igen, valahol mi magunk...

Az utolsó előtti, a legnagyobb bolygón a tudós élt könyvei között... Őt nem szabad összekeverni a kutatókkal, akik járják a világot, s próbálnak információkat gyűjteni, igazolandó a tudósok hipotéziseit... (Egy hiteles és fantasztikus ember jut eszembe, aki tudós és kutató is volt egyben: Thor Heyerdahl, aki azt állította, hogy a Polinéz szigetvilágot nem Ázsiából, hanem az ellenkező irányból, Dél-Amerikából népesítették be. S hogy tudományos tézisét bebizonyítsa, eszkábált egy olyan balsafa tutajt, a Kon-Tikit, amilyet az akkor élt emberek is el tudtak készíteni, s alig több mint száz nap alatt teljesítette a 8 ezer km-es távot...-miközben tudományos ellenfelei már a nekrológját fogalmaztatták a vérszagra szomjas zsurnalisztákkal!)
De visszatérve geológusunkhoz, tudósunkhoz, kiknek szól ez a társadalomkritika? Az adathalmozóknak, azoknak, akik csak gépiesen gyűjtik a lexikális, a meddő, a haszon nélküli tudást. A mai információs társadalomnak, ennek a tudományos és kulturális pótcselekvésbe menekülő, magát folyamatosan igazoló, dokumentáló és fényképező vagy egyszerűen csak unatkozó világnak...

„A hetedik bolygó tehát a Föld volt...” A mi Földünk, a mi világuk, amelynek - a NASA szerint- lehet hogy van egy ikertestvére (mint Luise Palffy-nak...), talán egy egészen más, a miénknél fejlettebb civilizációval, angyalibb emberekkel... Bár elképzelni sem tudom, milyen lehet a világ politikusok, celebek, drogosok, menedzserek, gyermekükkel kötelező olvasmányt olvasó családapák és ikszedik reposzt-irományát pötyögtető -ahogy eddig egyetlen bácsika mondta rám évekkel ezelőtt, azt hiszem, volt benne egy-két légkör...- „nagytu(tutu)do(do)mányú tisztelete(z)s ur”-ak nélkül...