Az irgalmasság szentévében vagyunk. Vajon hogyan jelenik meg az irgalmasság a magyar irodalomban? Jelenits István piarista szerzetest, Széchenyi-díjas tanárt, irodalomtörténészt kérdeztük.
– Idézne olyan irodalmi műveket, amelyekben megjelenik az irgalmasság?
– Nagyon kevés mű jut eszembe, amelyben központi szerepe van az irgalmasságnak. Babits Mihály 1938-ban írt, Jónás könyve című elbeszélő költeménye azonban mindenképpen megemlítendő. Egy jól ismert bibliai történetet dolgoz fel, sajátos szempontból. Az irgalom fogalma nagyon sokszor megjelenik a Bibliában, ellenpontként Isten igazságosságával.

Irgalmasság a magyar irodalomban - magyarkurir.hu

Leültem az öregúr mellé. A szentpétervári Ermitázsban együtt néztük az ismert holland pap íróval, Henry Nouwennel Rembrandt egyik leghíresebb festményét, a Tékozló fiú hazatérését. Fél füllel őt hallgattam, fél füllel Jézust („Egy embernek volt két fia...”), fél szemmel néztem a telefonomon megjelenő híreket a XXI. század könyörtelen világából, Európájából, Magyarországából, fél szemmel néztem a képet, a részleteket, a kezeket, az arcokat, a lábakat... 

 

- Nézd csak! - mondja nekem az öreg pap. - Nézd az apa két keze közötti különbséget...! „Az apa nem egyszerűen egy nagy pátriarka – apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő, akiben férfiség és nőiség, apaság és anyaság teljes mértékben jelen van.”
- Igen - teszem hozzá – az apai kéz az igazságot, a következetességet, a rendet képviseli, az anyai kéz a megbocsátást, s feltétel nélküli szeretetet, az irgalmasságot...

Nézzük a képet, a kezeket... Hallgatunk... Átfutom a híreket... Szavak maradnak meg csak bennem. Asszociatív részletek... A kezeket nézem, a férfi kezet... Magamban motyogok... Igazságos társadalom... Tanácskozás... Értekezés... Cselekvésorientált politika... Központi irányítás... Megoldási javaslat... Szabályrendelet... Biztonság... Határzár... Európa védelme... Nemzeti- keresztény korszak építése...

Aztán mondom hangosan, a magam módján, egyszerűen: - Tudod, Henry bácsi, az a baj, hogy beledöglünk abba, hogy erős, apai kézzel felépítsünk egy igazságosnak vélt világot, agyonszabályozzuk az életünket, megvédjük magunkat, csak éppen a szabadságunkat veszítjük el közben, a létezés örömét, meg egymást...
Hallgatunk... - A másik kezet nézd, fiú...! Az anyait... Az irgalmasságot... Azt keresd...! - szólalt meg nagy soká' az öreg... Aztán megint hallgattunk...

- Te is már az arcokat nézed? - kérdezte hangnemet váltva, kicsit hűvösebben, tárgyilagosabban Nouwen úr... - Erre már előttem rájöttek, hogy az apa gesztusai - a majdnem lezárt szemhéj, az oldalra billent fejtartás, meg amilyen kifinomultan tartja a kezeit -  vakságáról árulkodnak. A fiúnak pedig nem is látjuk az arcát... Az apa vak, a fiú arctalan... Mindketten fogyatékkal vannak... Hiánylények... (Hallottál már Arnold Gehlenről, fiú...?) De egymásra vannak utalva... És mindketten rászorulnak az irgalomra...

Nem teljesen értettem az öreg papot... Addig azonban eljutottam, hogy az irgalmasság nem lehet egyirányú, egyoldalú... Nem úgy van, hogy aki segít, az veszít - pénzt, időt, energiát, ha többet nem, a feleslegét...- , akin segítenek, az pedig nyer pl. egy jobb életminőséget vagy egy szebb holnap reményét... Hanem az irgalmasság „gyakorlása” (de hülyén hangzik ez, Henry bácsi...) mindig kétoldalú, kölcsönös! Mindketten veszítenek: az apa a külvilágot, a másik, a „nézőpont-fiát”, mondjuk így, a világ objektivitását, a fiú pedig a régi önmagát, az arcát, mindazt, ami személyes volt benne... Viszont mindketten nyernek: egymást...! Az egymásra utaltságot... Egy minden eddiginél erősebb szeretetkapcsolatot...
- Jól értem, jól mondom, Henry bácsi...?
- Rembrandt is, meg azt hiszem, Jézus is, hihetetlenül radikális... Ez a lényeg, hogy MINDENT oda kell adniuk egymásnak, hogy mindent visszakaphassanak...! (Hallottál Paul Ricoeur-ről, fiú...? Ő írt csodálatosan a bőség logikájáról, arról, hogy csak akkor tudjuk szebbé, élhetőbbé, szerethetőbbé tenni ezt az adok-kapok-elven működő világot, ha TÖBBET tudunk adni, mint ami a másiknak jár... Nos, Rembrandt (meg Jézus...) nála is keményebb, azt festették le, mesélték el, hogy MINDENT oda kell adni a másikért... Ez az irgalom, ezt tette Jézus, érted ezt, barátom...?) Látom, nem rám figyelsz... - folytatta az öregúr - Megint a telefonodat nézed... Van valami híred az irgalmasságról...?
- Beszélnek, beszélünk róla, Henry bácsi...

Hallgattunk... Aztán egyszer csak megszólalt újra az öregúr... - Van kedved játszani, gyerek...?
- Irgalomgyakorlást, Henry bácsi...?
- Nem, nem... Asszociációs játékot... Úgy látom, van fantáziád... Most a tékozló fiú lábait nézd...!
- Az egyiken nincs rajta a saru, szandál, cipő, túrabakancs...
- Úgy van! Te mondd el, mi minden jut eszedbe a cipős lábról, én pedig majd elmondom, hogy szerintem mi mindent jelenthet a másik, a mezítlábas láb... Rendben?
- Még nagyon az európai hírek hatása alatt vagyok, úgyhogy ilyenek: Úton lét... Menekültek... Migránsok... Káin-sors... Hontalanság... Vándorlás... Zarándoklás...  Ezek... - S neked, Henry bácsi?
- Én nem vagyok túl jó ebben a játékban... Miért van mezítláb? Nyomorúság... Szegénység... Megérkezés... Befogadás...Megtisztulás...
- Megtisztulás? Az hogy jön ide, Henry bácsi...?
- Gondolj a rituális lábmosásra, fiú! Említetted a migránsokat... Igen, a mohamedánoknál ősi hagyomány, de tudod jól, hogy a zsidó-keresztyén kultúrkörben is mintha gyakorolták volna...
- Jézus megmosta a tanítványok lábát...

- Igen, igen... De van itt még valami érdekesség, fiú... Most nézd együtt a talpat és a fiú fejét...!
- Henry bácsi, én készültem...! Magammal hoztam Rényi András éppen idevágó tanulmányát...! Idézem: „...a talp markáns frontnézete sokkal inkább az esetlenség, a megilletődöttség, a gyermeki sebezhetőség szuggesztív megjelenítője, a néma és egészen kiszolgáltatott test metonímiája. Simasága, suta kerekdedsége vizuálisan a tékozló kopaszra borotvált fejével kerül párhuzamba. A talp, ez a roppant szenzitív és tökéletesen személytelen felület szinte a fiú <arcává> - pontosabban arctalanságának, elvesztett individualitásának és megtalált gyermekségének –, szívszorító képévé lényegül.” Erre gondoltál, Henry bácsi...?
- Igen, igen...Folytatjuk a játékot? Igen, nekem is a gyermekkorom jut erről eszembe... Mennyit futottunk, játszottunk mezítláb a füvön, a réten, a tarlón...- úgy suhantunk, hogy nem bökte meg, nem vágta fel semmi, nem lett véres...
- Az én apám ugyanezt mesélte... De azért még én elmondom az én „asszociatív részleteimet” a cipős lábról, jó...?
- Hallgatlak, fiú...
- Felnőttkor... Önállóság... Saját lábra állás... Megállapodottság... Jólét... Nagy lábon élés... Hát ilyenek... Meg még valami... Ezt gondolom, az irgalmasság témaköre hozta már elő belőlem... Nagykorú társadalom... Hogy emberbaráti szolidaritás és keresztyén szeretet tekintetében akkor vagyunk felnőttek, ha mindig „rajtam van a cipő”, mindig útra készen vagyok, hogy menjek, segítsek a gyermek-embereknek, a kiszolgáltatottaknak, az elveszetteknek... Hogy irgalmat gyakoroljak...
- És hogy vidd az örömhírt - te még fiatal vagy... - arról, hogy ilyen Istenünk van: egyszerre igazságos és egyszerre irgalmas, aki az egész világáról lemondott értünk és MINDENt odaadott, s aki készenlétben volt, rajta volt a cipő lábán... A fiú „még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta őt.(...) mert ez az én fiam meghalt és feltámadt, elvszett és megtaláltatott!”  Érted ezt, fiú...?