A családot szentnek, sérthetetlennek vagy éppen a béke szigetének beállítani a világ egyik legnagyobb blődsége. Nem mellesleg hatalmas önbecsapás. Az élet nem Kinder csoki reklám, a család pedig nem egy bödön görög joghurt. Konfliktusok és súlyos csatározások helyszíne, akkor is, ha letagadjuk. Nem kell a problémákat a küszöbön kívül hagyni, ellenben nem ártana, ha néha valódi kérdéseket is feltennénk egymásnak. Interjú Aczél Petrával, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének egyetemi docensével.

A létező legrosszabb tanács egy családnak: ne vidd haza a gondjaidat! - 24.hu

 

Megváltoztatni a szülői házból hozott mintákat? Az ösztön- és reflexszerű beidegződéseket? A magunk kis, de mindennél hatalmasabbnak tűnő szokásait, belső törvényeit? Csak úgy, egyik pillanatról a másikra? Azért mert olvasunk egy tanulságos beszélgetést egy szakemberrel a családi kommunikációról? (Vagy éppen annak hiányáról?) Érzem a frusztráltságot, a tehetetlenséget, azt, hogy önerőből semmit sem tudok korrigálni az életemen. Tudom, az Istennel kellene először valahogy megbeszélnem a családi kommunikáció témáját... Azon kapom magam, hogy összekulcsolódik a kezem, egyik szemem becsukódik, a másikkal olvasom a szöveget, a valóságot, a diagnózist... Imádkozom... Kicsit másképpen, mint ahogy szoktam!

Imádkozom Uram Hozzád, mert magamnak sem merem bevallani, csak Neked, hogy milyen keveset beszélgetek gyermekeimmel. Vagy ha órával, centivel mérnénk a velük való csevegést, talán még meg is nyugtathatnám magam, hogy „azért ez több az átlagnál” (7 perc...), de ha már patikamérleggel... Hogy milyen súlyú témák, életkérdések, valós problémák, gondolatok és érzések kerülnek elő, akkor...  Bevallom Uram, hogy én is benne vergődök az „emberi játszmákban” (Eric Berne), s kérlek például azért, hogyha hazajönnek az iskolából, ne tegyem fel a szokásos „na, mi volt a suliban?” -kérdést, amire csípőből jön is vissza, hogy „semmi...” és egyáltalán, hogy ne rutinszerűen, megszokott módon próbáljak beszélgetni velük, hanem... Várom tanácsaidat, Uram...

Imádkozom Uram Hozzád, hogy ne ijedjek meg és ne essek kétségbe, ha gyerkőceimet szomorúaknak, lehangoltaknak vagy magukba zárkózottaknak látom. Adj erőt, hogy le tudjak hozzájuk ülni és  Te támassz körülöttem olyan lelki atmoszférát, amelyben bátran meg mernek  nyílni és elmondják mindazt, ami a szívüket nyomja... És add, hogy azok a problémák, kérdések, melyek feldolgozatlan és kibeszéletlen masszaként rakódnának le a tudatalattijukba, azok hadd törjenek fel, hadd legyenek megfogalmazva és hadd tanuljunk mindannyian belőlük!

Imádkozom Uram Hozzád azért, hogyha előbukkannak, előjönnek a sebek, a lelki sérülések, akkor ne felületi kezelésekkel próbálkozzak... Ne próbáljam lefújni „hangulat- spray-vel”... Egyáltalán, hogy ne úgy tekintsek családi otthonomra, mint egy „idealista szentélyre”, ahol – mint egy sáros cipőt  – a küszöbön kell hagyni a gondokat, hanem úgy mint egy küzdőtérre, egy munkahelyre, ahol ez erőfeszítéseknek és a befektetett munkának meg lesz az eredménye...

Imádkozom Uram Hozzád, hogy tudjak őszintén, gyermeki kíváncsisággal kérdezni gyermekeimtől...! Hogy ne úgy, ne azokkal a szavakkal és főleg ne azzal a szándékkal szólítsam meg őket, ahogy szoktam... Hadd tudjam ezáltal őket is kizökkenteni a megszokott mederből, a rutinválaszok kerékcsapásából, a sablonokból...

Imádkozom Hozzád Uram azért, hogy az én hiányosságaimat, mulasztásaimat és bűneimet ne projektáljam se általánosságban erre az érthetetlen világra, sem konkrét személyekre vagy intézményekre... Például az iskolára, hogy miért tömik felesleges, sokszor életidegen ismeretekkel a fejüket, ahelyett, hogy megtanítanák gyermekeinket aktívan figyelni, (ön)kritikusan gondolkodni, érzéseiket pontosan megfogalmazni, a különböző élethelyzeteket helyesen „lereagálni” és szépen, őszintén kommunikálni, beszélgetni embertársaikkal... Vagy a médiára, – mondván – hogy az butítja le őket... Ne engedd Uram, hogy eleve rossznak, károsnak, veszélyesnek és elítélendőnek tartsam és ilyennek állítsam be előttük is... Hadd tudjak bízni gyermekeimben úgy is, mint médiafogyasztók...! És legfőképpen Benned, hogy Te ennek a digitális, virtuális, facebookos világnak is Ura és felügyelője vagy...!

Imádkozom Hozzád Uram, hogy családomban ne legyenek tabu-témák, hiszen azokról csak Te tudod igazán, hogy milyen belső pusztításokat tudnak okozni az emberi lélekben, pláne a gyermekeknél... Hadd tudjunk mindenről beszélni – politikáról, anyagi kérdésekről, szexualitásról, családtagjaink, ismerőseink gyengeségeiről, társadalmi igazságtalanságokról, vagy éppen a vallásról, a hitről, például Rólad is Uram...! S ne hittanos, hanem egészen emberi módon...!

Végül azért imádkozom Hozzád Uram, hogy egy pillanatra se gondoljam se én, se más családanyák és családapák, hogy tökéletes családok lehetünk... Meg hogy alapjában véve minden rendben van, hisz ami tőlem telik, amit tudok, azt megteszem a gyermekeimért... Ne engedd, hogy ily módon becsapjuk magunkat...! De azt sem higgyük, Urunk, hogy a szokás, a beidegződés, az emberi természet, az otthonról hozott minták vagy maga „nagybötűs élet” a legnagyobb hatalom, nem pedig Te, Urunk! Ámen