A magyar jégkorong-válogatott a szombati mérkőzések kedvező alakulásának köszönhetően az elitbe jutás esélyével lépett jégre a budapesti divízió 1/A-világbajnokság záró meccsén, és sokáig úgy tűnt, összejön a feljutás. Csakhogy az utolsó harmadban a britek kétgólos hátrányból egyenlítettek, ezzel ők jutottak fel az elitbe.

Tizenöt másodperc alatt a mennyből a pokolba jutott a hokiválogatott - nso.hu

Úgy terveztem, hogy miután a miután a magyar jégkorong-válogatott a „szapporói csoda” (2008) és a krakkói feljutás (2015) után idén, április 28-án itthon, Budapesten harmadszor is kivívja a világelitbe, az A-csoportba kerülés jogát, rászámolva három napot az ünneplésre, majd azt mintegy megkoronázva, az éppen május elsején megjelenő reposztomban, mint a sikeres, eredményes munka hőseit fogom a csapat tagjait méltatni... A budapesti csoda elmaradt ugyan, 15 másodperc hiányzott az újabb bravúrhoz, a nyilván most ők (és velük együtt az egész magyar sporttársadalom) nagyon csalódottak, de azért le a kalappal előttük! És csak azért is ma róluk fogok írni...!

 

 

Pedig igazából nem is szeretem a jégkorongot... A személyes érintettségem ezzel a jeges sportággal nagyjából annyi, hogy gyermekkoromban, miután akkor majd minden évben befagyott a Balaton, a csizmákat, bakancsokat letettük kapunak mondjuk 10 tyúklépésnyire egymástól, aztán előkerült egy korong, majd fogtuk a botokat - igaz, ezeket inkább még arra használtuk, hogy az egyensúlyunkat stabilizáljuk velük a jégen - s kezdődhetett a játék... Annyira azonban nem kötött le bennünket, ugyanis félóra múlva már legtöbbször a parton voltunk és fociztunk... A tévében nagy ritkán megnéztem a hoki VB-t, Kanadával, USA-val és a két szocialista sztárcsapattal, a Szovjetunióval és a Csehszlovákiával... Ami pedig a magyar jégkorongot illette, egy játékos nevét ismertem: Ancsin János... Ja, s annyit tudtam még – ezzel mintegy érzékeltetve a különbséget a magyar jégkorong és a világ élmezőnye között – hogy egy átlagos kanadai kisvárosban több jégpálya van, mint egész Magyarországon...

Szóval az én szemszögemből nézve ezt a sportágat, infrastrukturális téren nagyjából innen indultunk. Ma – direkt utánanéztem – azért fel tudunk már mutatni Budapesten 25-30, vidéken, a nagyobb városokban összesen 45-50 műjégpályát...

Arra nézve, hogy a 70-es években hány igazolt hokis volt ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, nincs adatom, ma viszont több mint ötezren űzik versenyszerűen ezt az egyre népszerűbb sportágat! Csak érdekességképpen: azok közül az országok közül, akikkel 15 másodperc híján a következő VB-n is együtt játszhattunk volna, Oroszországban 84 ezer, Csehországban 110 ezer, Kanadában pedig 720 ezer igazolt játékos van, ez utóbbiban - plusz még Finnországban -  több, mint a teljes lakosság 1 %-a...

A mi ötezrünk viszont azért is figyelemre méltó, mert ez úgy jön ki, hogy az utóbbi 10 esztendőben – nyilván a szapporói és a krakkói siker hatására –  megduplázódott a játékosok száma! Azaz, akiket most láttunk majdnem újra a világelitbe feljutni, azok közül sokan, a fiatalabbak a „szapporói hősök” (Szuper Levente, Palkovocs, a tragikusan elhunyt ifj. Ocskay Gábor és a többiek) hatására húztak korcsolyát a lábukra! Egyben újfent igazolást nyert, hogy egy sportág népszerűsítésének legjobb eszköze a siker, az eredmények – kellő marketing és alapos szervezettség mellett – aztán szinte magukból „kitermelik” az újabb és újabb sikerre éhes nemzedéket...

Nem tudom, lesz-e valaha Magyarország jégkorong-nagyhatalom...? Az infrastrukturális adottságok, a bázis szűkössége és a hoki-tradíció, a veretes múlt hiánya  miatt egyenlőre még nem beszélhetünk erről. De már – szó szerint – be-becsúszik egy-egy fantasztikus eredmény! Most sajnos a mi kapunkba, az új „Szuperlevi”, Vay Ádám kapujába csúszott be a korong 15 mp-el a vége előtt, legközelebb viszont majd mi ünnepelhetünk!

Hogy addig mire van még szükség? Mi kell az újabb sikerhez? Említettem a finneket, ők is jobbak jégkorongban, mint fociban... Mégis egy Magyarországon dolgozó, a Honvéddal bajnok finn fociedző, Martti Kuusela mondta azt a nem túl ötletes és bonyolult sikerreceptet, amelyről azt gondolom, hogy minden sportágban és az élet minden területén – szárazföldön, vízben vagy éppen a jégen – érvényes, hogy „munka, munka, munka”... Bár most nem sikerült kijutni a világbajnokságra, higgyük el, hogy emögött a teljesítmény mögött is rengeteg munka van és azért az idei május elsején még megünnepelhetjük a magyar jégkorong-válogatott tagjait, mint a kiemelkedő munka nagyszerű hőseit...!