A hős az Vígh György volt, a Szinyei Merse Pál Gimnázium testnevelő tanára. A héten hunyt el, gyógyíthatatlan betegségben, hatvanhat évesen. Az egyik bulvárlap azt közölte a címlapján, „Belehalt a bánatba a hős tanár”, és bár erre semmiféle bizonyíték nincs, valószínűleg így történt. Vígh György ugyanis a 2017. január 20-i, Verona és Velence közötti buszbaleset során saját élete kockáztatásával mentette ki a lángoló járműből a sítúráról hazafelé tartó tanulókat – miközben az ő harmincéves fia és tizennyolc éves leánya odaveszett a tűzben. A 17 halálos áldozat sokkolta a Szinyei Merse Pál Gimnáziumot és az ország népét, de már a gyász első napjaiban híre kelt, hogy köztünk él, jár egy hérosz. Egy nem is modern kori, hanem inkább mondabeli hős, olyan, amilyet legfeljebb csak a filmvásznon látni, lángnyelvek ölelik, amúgy is valószerűtlen alakja füstcsóva ködébe vész...

Az életmentő halálára – Ballai Attila publicisztikája - nso.hu

Javaslom, egy napot ugorjunk előre, majd egy kicsit szökdeljünk visszafelé az időben..!
Október 23.: Nemzeti ünnepünk, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire és áldozataira emlékezünk, köztük a szovjet tankok ágyúcsöveivel is szembenéző, híres „pesti srácokra”, akik életüket adták nemzetünkért.
Október 16.: Az Újraélesztés világnapja, amelynek ezen írás címe a mottója, s létezik már egy virtuális közösség (Szív City) és egy mobilalkalmazás, amely abban segít, hogy megmenthessük a szívmegállás köztéri áldozatait. Évente 20-25 ezer ember hal meg ennek következtében, s szakemberek szerint 70%-uk megmenthető lenne, ha a helyszínen lenne akár csak egy ember is, aki tudná mit kell tenni a mentő kiérkezéséig...
Október 15. Elhunyt Vígh György, az életmentő testnevelő tanár, akit a veronai buszbeleset évében, 2017-ben az RTL Klub a nézők szavazati alapján az „Év emberének” választott.

Kezdjük rögtön ez utóbbi információval. Azzal, hogy – Balla Attila szókimondó publicisztikáját idézve – „...nem valamely, a dzsungelban bogarat evő celebet vagy rekordot szellentő valóságshow-ösztönlényt választotta az „Év emberévé”, hanem Vígh Györgyöt.” Igen, ilyenkor visszajön valami abból, amit némi pátosszal úgy is szoktunk mondani, hogy „hiszek az emberiségben”... Abban, hogy ebben az értékrend-vesztett és feje tetejére állított világban azért még mindig működik valamiféle erkölcsi rend-tudat... Hogy az emberek érzik, hogy az igazi élet a reklámok, valóságshow-k, egyáltalán a média világa fölött helyezkedik el... Sőt, ez a szavazás számomra azt is jelenti valahol, hogy az emberek szívük mélyén igenis tudják, hogy az élet igazi célja nem a magunk álmainak a megvalósítása, a magunk érdekeinek a tűzön-vízen való keresztülvitele és minden földi jó megszerzése, hanem hogy mennyire tudunk másokért, áldozatos, s ha kell, önfeláldozó életet élni! Hiszem, hogy ennél már csak egy magasabb szint létezik, Jézus Krisztus váltsághalála: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm. 5, 8) S csak azt nem tudom, hogy a mindennapos életgyakorlatunkban, -folytatásunkban miért vagyunk sokszor olyan irgalmatlanul messze még ettől az előbbi emberi és sokak által tehát vállalható életszemlélettől is...

Felidézve a veronai busztragédiát, Vígh György valami nagyon elgondolkodtató és szomorú jelenetet villantott fel: „Visszamentem a buszba, csak azt nem vettem észre, hogy tiszta gázolaj vagyok, két-három percet töltöttem ott, és sajnos úgy égtem, mint a fáklya. Kiugrottam a buszból, a feleségem rántott le a földre, ő meg tőlem kapott lángot. Bizonyos részek kimaradtak az emlékeimből, mondják, hogy itt is voltál, ott is voltál, rohangáltam, mint pók a falon. De tehetetlen voltam. Elvártam volna a buszsofőrtől, hogy jöjjön segíteni. A tragédia bekövetkeztekor ott állt a busz elején, támasztotta a dupla korlátot, és azt néztem, mi baja van?” Anélkül, hogy bárki feje fölött pálcát törnék, óhatatlanul is kérdések törnek fel bennem: ebben a válsághelyzetben az egyik miért tud segíteni, a másik viszont miért blokkol le tehetetlenül? Vagy akarva-akaratlanul is némelyeknél csak a saját életét bebiztosító életösztön lép életben? S ha mégse így van, akkor itt minek van szerepe? A hitnek? Az erkölcsi nevelésnek? Netalántán pl. a sport jellem- és lélek-, sőt közösségformáló szerepének, gondolva egyrészt erre az esetre, hogy egy csapatban gondolkodó testnevelő tanárról van szó, ill. más hasonló vészhelyzetekre is, amikor sportolók rögtön tudták, hogy mit kell tenni! Persze, biztosan azoknak a pszichológusoknak is igazuk van, akik azt mondják, hogy az ilyenkor gyakran beálló sokk-közeli állapotban senkitől nem várható el a koordinált, tudatos és célirányos erkölcsi cselekvés...

Végül jó szívvel olvastam a tanár úrnak azt a vallomását, amelyben arról beszél, hogy az emberek, különösen a gyermekek viszonozzák a szeretetet. „Bent vagyok az iskolában, odafutnak a diákok, és szeretettel ölelnek át. Mintha az apjuk lennék, úgy ölelnek át. Ez a szeretet sokat segít.” Igen, ahogy  makacs módon, csak azért is próbálok hinni az emberiségben, úgy abban is, hogy a befektetett szeretetet az ember hosszabb távon és valamilyen formában mindig visszakapja! Mindig erős fenntartással fogadtam az olyan megnyilatkozásokat, hogy „én mindenkinek segítettem, bezzeg engem mindenki cserben hagyott...” Az elvetett mag valahol mindig kicsirázik...és szárba szökken,,. és megtermi jutalmát..! Már csak ezért is érdemes jónak, segítőnek, hősnek lenni...! Akár harcok, forradalmak, zavargások idején... Akár békeidőben, az utcán vagy egy zsúfolt bevásárlóközpontban, mikor valaki hirtelen rosszul lesz... Akár balesetkor vagy egyéb krízishelyzetben... Vagy amikor semmi sem történik... Te is lehetsz hős!