Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.
Egy részem tudja, hogy nagyon megbánnám, ha nem mennék el. A másik részem csak azt tudja, hogy nem aludt eleget, hogy a temető nagyon messze van, és úgy gondolja, hogy igazából annyira mégsem fontos.
Mégis nagyon a szívemhez nőtt. Ki tudja, miért…
Odafele menet persze eltévedek. Mindig ezt csinálom…
Hirtelen szembetalálom magam egy lelkésszel. Meglepve néz rám, ezt illemtudóan viszonzom, majd közlöm, hogy egy temetésre jöttem, csak sajnos késve. …
A terem üres.
Senki más nem jött el.
Az urna előtti vázák virág nélkül, üresen állnak az elhunyt tiszteletére.
Nem értem… Hiszen voltak barátai!...

Hát ilyen egy hajléktalan temetése – kotoszo.blog.hu

Kunszabó Eszter rövid írása egy hajléktalan temetését tárja elénk. A történet olyan fájdalmasan élő, hogy óhatatlanul is előhozza belőlem az elmúlt évek temetéseinek emlékeit. Bár többnyire férjem oldalán, mint kántor szolgáltam, de a tapasztalatok, a látottak bennem maradtak.

Emlékek, amikor rengeteg ember próbált helyet találni magának a ravatalozóban vagy a sír körül. Vagy éppen olyan temetés, ahol nagyon családiasan, csak néhány résztvevő kíséretében temettünk. Hatalmas, emberméretű koszorúk vagy éppen egyszerű sírcsokrok. Hangosan síró embereket vagy a néma fájdalommal tűrő özvegyek arcát hozzák elém az emlékképeim. Végül egy olyan temetés képei, ahol csak egy szál virág volt az urna mellett. Egy nagy emberé, aki lelkészi utam első évtizedét meghatározta.

Egyszer egy jó barátom megkérdezte, hogy tudsz egy temetés után „felállni”? Azt válaszoltam, hogy meg kellett tanulni, hogy az egyik órában még gyászolókat vigasztalunk a következőben pedig jegyes oktatást végzünk. Mindig ott lenni és azokkal együtt érezni, örömben és bánatban, akikkel éppen beszélgetek. A nap végén pedig kilépni mindenki öröméből bánatából és a sajátjaimmal is foglalkozni.

Temetni lelkészként, szolgálni kántorként és – hála Istennek még csak párszor – megállni olyan valakinek a ravatala mellett, aki fontos volt az életemben. Ismerem már mindkét oldalt. A szolgálattevőét és a gyászolóét. S ami a legnehezebb: gyászolóként és lelkészként megállni egy kedves barát sírjánál, mert az volt a kérése.

A halál része az életünknek, ugyanúgy, ahogyan a születés is. Kórházi szolgálati utamon ez a változatosság ad okot, hogy mindig fontosnak tartsam hogyan élek. Mikor a nap egyik szakában olyan betegágy mellett állok meg, ahol már távozni készül a lélek, később pedig hallom a hírt, hogy valamelyik kedves ismerősünknek babája született és a nap másik szakaszában már az új életet csodálom, hogy milyen szép. Egyszerre elszomorító és mégis csodálatos a nap. Eszembe juttatja, hogy milyen törékeny az életünk és mennyire fontos, hogy vigyázzunk rá. Értem ezt az egészségünkre és a lélekre is. Túl rövid ez a földi lét ahhoz, hogy elpazaroljuk „nem szeretem” dolgokra. Túl rövid ahhoz is, hogy kihagyjuk belőle az ismerősöket, barátokat vagy akikkel jól érezzük magunkat.

Az írás elgondolkodtatott azon, hogy vajon miért nem volt embere annak a hajléktalannak? Élete utolsó útján miért nem volt – csak egy ember-, aki elkísérte? Talán nem foglalkozott másokkal, így ő sem vált senkinek fontossá. Nem volt élő rokona, akivel tartotta volna a kapcsolatot? Vajon a halála is ilyen magányos volt? Vajon szenvedett tőle?

Az élet túl rövid, hogy a társaság adta vidám percekről, a barátság támogató erejéről, a házastárs őszinte szerelméről, gyermekeink odaadó szeretetéről csak úgy lemondjunk. Senki ne maradjon az utolsó földi útján egyedül! Minden emberi élet méltó arra, hogy elkísérjük és méltóképpen búcsút vegyünk.

Próbáljunk meg úgy élni és szeretni, hogy mikor utolsó utunkra kísérnek hiányozzunk ebből az életből. Legyen tartalmas és szép élete mindenkinek, mert az élet szép!  

 

Hozzászólások