A XXI. századi ember démona a gyorsaság. Figyelemelterelés és menekülés. A mindent most és azonnal akarok, az engem senki ne várasson meg, az én átugrom ezt és ezt a lépést, a mindenki menjen az utamból hozzáállás. Gyorsabban akarunk közlekedni, gyorsabban akarunk fizetni, gyorsabban étkezünk, gyorsabban szeretünk, gyorsabban szeretkezünk és gyorsabban halunk meg. Még hibáinkat is sietünk elkövetni, hogy aztán legyen időnk megbánni és jóvá tenni őket, mielőtt újabbakat követnénk el. Sietünk nyomot hagyni a világban, legyen az bármi, mondjuk egy falra ragasztott banán.

Kincses Krisztina: Haljunk meg lassan! – vasarnap.hu

Napok óta tele van a média a Korona vírus körül kialakult helyzettel. Az egyik helyi rádióban napokon keresztül ez volt a téma a reggeli műsorban. Kínában élő magyar honfitársakat kérdeztek meg műsoridőben, hogy hogyan élik meg ezt a mostani állapotot. Az újságokban és neten számtalan cikket, információt adnak hírül. Ebből kifolyólag az ország egyik fele retteg, a másik bagatellizál a tartózkodók pedig kivárnak. Találgatunk, figyeljük a híreket, hogy mi történik a Föld (hozzánk képest) egy elég távoli pontján. Pár évtizeddel ezelőtt sajnálkozva hallgattuk volna a hírekben, hogy Kínában milyen járvány tombol, de nem éreztük volna magunkat veszélyben. Mára, azonban valahogy „összement” a távolság. Minden közelebb jött. Emlékszem, amikor Angliába repültünk, megdöbbenve realizáltam, hogy a lakóhelyünkről autóval felérni (autópályán) Budapestre ugyanannyi időbe telik, mint repülővel eljutni Angliába. A repülőtéren tömegeket láttam megmozdulni. Belegondolva sok ezer ember utazik minden nap. Nincsenek távolságok. A nemzetközi kapcsolatok egyre kiterjedtebbek, elérhetőbbek. Kishazánk egyszerűsége után megtapasztalni azt a multinacionális közösséget, amit London kínált egyszerűen megdöbbentő élmény volt. Kitekintésem a Nyugat egyik multikulturális városába azt a képet erősítette meg bennem, hogy világunk olyan, mint amikor a Star Wars egyik jelenetében bekapcsolják a Millenium Falconon a fénysebességet. (Kicsiben: olyan érzés ez, mint amikor szakadó hóban autókázunk.) Fénysebességgel rohanunk a fejlődésben. Éppen ezért számomra sokkal félelmetesebbek a fejlődésben rejlő veszélyek, mint az a probléma, ami jelenleg az egész világot fenyegeti, a Korona vírus.

Míg a vírussal szemben van esély – megelőzéssel, gyógyszerek kifejlesztéssel, karanténnal – védekezni, addig a fejlődéssel szemben semmi esélyünk. Olyan alattomosan van jelen az életünkben, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy áldozatává váltunk. Rohanunk és a percek peregnek. Mindent gyorsabban, rövidebb idő alatt akarunk megtenni, megélni. Csak azt vesszük észre, hogy megint eltelt egy nap, egy hét, egy év, egy élet…

Egy blogon olvastam (így az információ nem valid kutatásból származik), hogy egy mai átlagos tinédzser annyi üzenetet vált egy nap alatt, mint idősebb társai anno 1 év alatt. Egy amerikai háztartásban 1970-ben naponta másfél óra jutott a főzésre, ma 30 perc. Azt hiszem nem kell kutatásokat keresnünk ahhoz, hogy felmérjük, hogy mennyire felgyorsult a világ. Mérhető és észrevehető a saját életünkben bekövetkezett változásokban.

Szeretnénk belezsúfolni az élet minden szépségét, izgalmát, kötelezettségét a rendelkezésünkre álló kis időbe. Feszítő érzést okoz az emberben és elindul az automatikus védekező mechanizmus, amely arra ösztönzi, hogy tegyen ki néhány dolgot az életéből, amivel azt érzést kelti, hogy több ideje lesz. Sajnos nem feltétlenül az igazán felesleges és időrabló tevékenységek, elfoglaltságoktól, feladatoktól szabadulunk meg.

Ez az időrabló, felgyorsult élet nem csak az időnket, élményeinket csonkítja meg, hanem az életünket is. Lassan, biztosan, észrevétlenül veszi el mindazt, ami szebbé, értékesebbé, teljesebbé tenné az életünket. A felgyorsult világ és az általa indukált fejlődés a mai ember igazi ellensége. Elhiteti velünk, hogy szükségünk van rá, sőt mi magunk generáljuk és még többet követelünk belőle.

Biztos, hogy szükségünk van rá? Tudunk még gátat szabni? Meg tudjuk még különböztetni a szükségest és a feleslegest egymástól? Vagy áldozatául estek a nagy énszabadság, önmegvalósítás hamis megvalósítási terveinek?

A Korona vírus látható „ellenség”, míg felgyorsult világunk önző követelőzése csendesen szedi az áldozatait.