Kétségtelen, hogy a szokásos olcsó találgatások rögtön kimondatják velünk, miért teszi Isten ezt velünk. Büntetés? Figyelmeztetés? Jel? Ezek a csípőből odavetett keresztény reakciók egy olyan kultúrában, amely generációk óta a racionalizmust igenli: mindent meg kell magyarázni. De mi van, ha nem így van? Ha a valódi bölcsesség nem azt jelenti, hogy képesek leszünk összetákolni néhány hamis spekulációt és azt mondani: „Szóval, akkor most már értitek?” Mi van, ha végül is vannak olyan pillanatok, amelyeket T. S. Eliot az 1940-es évek elején felismert, amikor az egyetlen tanács az, hogy remény nélkül várakozzunk, mert úgyis csak rosszra vágyunk?

A keresztény hivatásnak tehát nem része a mindenképpen való magyarázata annak, mi történik és miért. Valójában a keresztény hivatásnak az a része, hogy nem tudunk mindent megmagyarázni - és inkább kifejezzük a panaszunkat Istennek. Ahogy a Szentlélek bennünk szomorkodik velünk együtt, még így egyéni elszigeteltségünkben is kis szentélyekké válhatunk, ahol Isten jelenlétét és gyógyító szeretetét élhetjük át. És ebből új lehetőségek, új kedves jócselekedetek, új tudományos felismerések, új remény merülhetnek fel. Új bölcsesség a vezetőink számára? Na azt hiszem, ebben van valami.

N. T. Wright: A kereszténységnek nincs válasza a koronavírussal kapcsolatban. Nem is kell, hogy legyen – gyulekezetvezetes.blog.hu

N. T. Wright, a korai kereszténységgel és újszövetséggel foglalkozó professzor gondolatait olvashatjuk a hivatkozott cikkben. A professzor azt a kérdést veti fel, hogy a kereszténységnek van-e válasza, magyarázata a világban kialakult helyzetre.

Érdekes, sokakat foglalkoztató témát vet fel. A világ minden részén megfogalmazódik a gondolat: miért történik ez velünk? A magyar ember pedig hajlamos a bűnbakkeresést is hozzátenni. Továbbgondolva a témát, odajutunk, hogy: kinek a bűne? Ugye, tipikus gondolkodás? Mert a magyarnak mindig kell valaki, akit hibáztathat. Persze sohasem magát, hanem mondjuk a kormányt, az egyházat, az egészségügyet, az önkormányzatot, a szomszédot és ha kifogytunk az emberi lehetőségekből akkor előkerül a régi kedvenc: biztos Isten büntetése.

 A legateistább, a hétköznapokban a vallás felé érdektelen ember szájából is elhangzik ebben az időben Isten neve és nem éppen a hálaadás szándékával. Gyanítom, hogy sajátsága ez a magyar embernek: bűnöst kell találni vagy kreálni. Mert olyan nincs, hogy valaki ne hibázott volna. Mikor pedig megvan a bűnös, akkor össze lehet fogni és együtt szidni, támadni, esélyt sem adni, hogy megvédje magát. Mondhatnánk, hogy a tanulatlan, ostoba ember viselkedik így. A tapasztalat viszont nem ezt mutatja. Értelmes, okos emberek szájából és tollából születnek olyan gondolatok, amelyek a másik gúnyolásáról, leszólásáról, kritizálásáról szólnak. Talán savanyú a szőlő? Vagy ezzel néhányan úgy érzik, nagyobbak lesznek, mert mernek másokat megszólni, méltatlan jelzőkkel illetni? A bűnbakkeresés, mások leszólása, kritizálása nem az értelmes, gondolkodó elméről tesz bizonyságot, hanem a sérült lélekről, amely nem tud/mer saját maga kudarcaival szembenézni.

N. T. Wright nem ebbe az irányba tért ki az írásában, így visszatérek én is az eredeti gondolathoz: miért kellene választ adni a kereszténységnek a koronavírussal kapcsolatban? A professzor boncolgatja a kérdést (érdemes írását átolvasni, sok jó gondolattal gazdagodhatunk) és végül odajut, hogy: „A keresztény hivatásnak tehát nem része a mindenképpen való magyarázata annak, mi történik és miért. Valójában a keresztény hivatásnak az a része, hogy nem tudunk mindent megmagyarázni - és inkább kifejezzük a panaszunkat Istennek.”

Szóval ahelyett, hogy általános panaszkodásokat puffogtatunk, osszuk meg inkább Istennel a panaszainkat és persze a hálaadásainkat! Nem kell bűnbakot keresnünk, nem kell keresztényként magyarázkodnunk, nem kell Istent védenünk (Ő nem bűnös). Tartalékoljuk energiánkat a bizonytalan idők túlélésére!

Nem mehetünk el a templomba, de bemehetünk a belsőszobánkba. Nem tudunk választ adni a miértekre, de nem is ez a dolgunk. A dolgunk az, hogy túléljük ezt az időszakot, hogy amikor újra eljön az ideje együtt mehessünk templomainkba és úrvacsorai közösségben hálát adhassunk Istennek.