A kapitány ruhástul ugrott a vízbe a fedélzetről, és erősen tempózni kezdett. Az egykori vízimentő a szemét az áldozaton tartva a fürdőző pár felé tartott, akik a lehorgonyzott hajójuk és a strand között úsztak. „Szerintem azt hiszi, hogy fuldokolsz” – mondta a férj. Fröcskölték egymást, a nő sikoltozott, de igazából csak álltak a nyakig érő vízben. „Jól vagyunk, mit csinál?” – kérdezte a nő kicsit idegesen. „Jól vagyunk!” – kiáltotta a férj, intett neki, de a kapitány erősen úszott irányukba. „Arrébb!” – kiáltotta a megdöbbent párnak, mialatt elúszott közöttük. Közvetlenül mögöttük, nem egészen három méterre a kilencéves kislányuk fuldoklott.

A vízbe fulladás nem úgy néz ki, mint egy fulladás - kepmas.hu

Nyár van. Végre – teszik hozzá sokan. Mert ehhez az évszakhoz a következő szavakat kapcsoljuk automatikusan: pihenés, szabadság, öröm, napfény, Balaton, tenger, vízben fürdőző felnőttek és gyerekek. De rögtön meg is állhatunk ennél a képnél. Hiszen olyan szavak villannak most elénk, mint: veszély, hullámok, bajba kerülés, merülés, fulladás. Bár az igazi strandszezon még csak néhány hete kezdődött, biztosak lehetünk abban, hogy hallunk majd tragédiákról is sajnos. Hirtelen lecsapó viharról, a veszélyjelzést figyelmen kívül hagyó fürdőzőkről vagy csónakban, vitorláson tartózkodókról, pár percig a vízben felügyelet nélkül hagyott gyermekekről. Mindehhez kapcsolódóan pedig a felelősség kérdéséről, az időben vagy késve érkezett segítségről, nagy megmenekülésekről és nagy veszteségekről.

A Képmás magazinban olvasható írás ugyan már több, mint egy évvel ezelőtt jelent meg, de még mindig aktuális. Különösen azokban a napokban, amikor tömegek keresik fel azokat a helyeket, ahol a víztől remélik a felfrissülést a kánikulában.

Az eredeti cikk egy angol nyelvű oldalon található, onnan vette át a Képmás magazin is és egy olyan történettel indít, amely egy 9 éves kislány csodálatos megmeneküléséről szól. A kislány szüleivel együtt tartózkodott a vízben, akik boldogan lubickoltak és nem vették észre, hogy gyermekük – csupán 3 méter távolságra tőlük – fuldoklik. Egy hajóskapitány azonban, aki korábban vízimentőként dolgozott, 15 méter távolságból is észrevette a fuldoklás egyértelmű jeleit és indult segíteni. Hogyan lehetséges, hogy a szülők nem figyeltek fel semmire? Hogyhogy nem hallották, amikor lányuk segítségért kiált és csapkod a vízben? Miért nem látták az életért folytatott küzdelmet? A válasz másként hangzik, mint amire számítanánk.

A fuldoklás ugyanis majdnem mindig egy megtévesztően csendes esemény, halk és drámamentes. Tökéletesen ellentétes mindazzal, amit mi megjelenítünk magunk előtt és amit különböző filmekben mutatnak be számunkra. A filmekben látható és a valóságban lejátszódó események között nagy a különbség. Egy ténylegesen fuldokló ember nem képes arra, hogy segítséget hívjon. Egész egyszerűen azért, mert minden erejével azon van, hogy levegőhöz jusson. Beszélni, kiabálni nem tud. Kézmozdulataival sem tud jelzést adni arról, mekkora a baj. Az ösztönök miatt próbálja a testét és a fejét a vízfelszínen tartani a karok oldal irányba nyújtásával és evezésével. Ami pedig szintén megdöbbenthet minket: Az ösztönös fuldoklási reakció alatt az ember teste az elejétől a végéig függőleges marad és kb. 20-60 másodpercig tud a felszínen küzdeni, mielőtt elmerülni. Ennyi idő áll tehát csupán rendelkezésre, hogy valaki, aki jól ismeri fel, mit is lát, a segítségére induljon. Nagyon sokan – bár végig nézik a fuldoklást -, nem tudják, mit látnak, nem szólalnak meg a vészcsengők és nem vagy csak későn mozdulnak, mert azt gondolják: minden rendben, nem így néz ki egy vízbe fulladás.

A cikk részletesen leírja még, hogy melyek azok a jelek, amelyeket ha látunk egy vízben lévő emberen, induljunk és győződjünk meg arról, veszélyhelyzet áll-e fenn vagy valóban minden rendben van.

Hasznosnak találtam mindazt, ami az említett írásban olvasható. Ha csupán elővigyázatosabbá tesz bennünket és feleslegesen riadóztatunk – inkább, mint hogy pont akkor ne álljunk készen, amikor minden ezen múlik -, már akkor is megérte foglalkozni vele.

Ami azonban még elgondolkodtatott olvasás és írás közben, az nem más volt, mint hogy mennyire befolyásol bennünket mindaz az élet egy-egy történésével és eseményével kapcsolatban, amit megjelenít előttünk az a képi világ, melynek rendszeres nézői vagyunk. Mennyire belénk ivódnak azok a jelenetek, amelyek azt mutatják be: hogy néz ki, milyennek kell lenni pl. egy első randevúnak vagy lánykérésnek. Hogy néz ki egy tökéletes esküvő. Milyen egy közösen elfogyasztott nagy vasárnapi, családi ebéd. Milyen a kisgyermekes családok élete. És még hosszan lehetne folytatni a sort. Sokszor összekeverjük a látszatot a valósággal, azt gondoljuk, az a valódi, az igazi, amit egy-egy filmben látunk és nekünk is azt kellene megélnünk, megvalósítanunk.

A másik kérdés pedig annak a kijelentésnek a továbbgondolásából született, hogy vajon észre vesszük-e azokat a bajba jutottakat, akik nem kiabálnak, nem csapkodnak, nem hívják fel magukra a figyelmet, hanem halkan és drámamentesen fuldokolnak? Akár egy helyzettől, akár egy másik embertől, egy kapcsolattól. Akik nem tárják ország-világ elé fájdalmukat, hanem magányosan szenvednek és belefáradtak már a küzdelembe. Mennyire megtéveszthet bennünket és milyen sokszor csak azok felé mozdulunk, indulunk, akiken látható, hogy bajban vannak és akik igénylik is a segítséget. Jó lenne, ha megtanulnánk figyelni azokra a jelekre is, amelyek – talán nem olyan látványosan -, de egyértelműen arról szólnak: nincs minden rendben. Jó lenne, ha ezeket a jeleket figyelembe véve, tudnánk indulni is és megkérdezni: tudok valamiben segíteni?