Nos, a válasz minden valószínűség szerint az, hogy... Nem, sajnos nem lesz. És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthatjuk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompenzálhatatlan veszteség, hogy Benedek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától.

Lesz még? – Csurka Gergely publicisztikája - nemzetisport.hu

Nem tartom magam a sport világában különösebben jártasnak és tájékozottnak. Bár vannak versenyzők, akik nagyon szimpatikusak és sportágak, melyek lenyűgöznek. (Ezért is olvastam el azt a publicisztikát, melyet az egyik közösségi oldalon osztottak meg kedves ismerőseim.) Vannak versenyek, mérkőzések, melyekről semmiképpen nem szeretnék lemaradni.

Így volt ez 2008-ban, a pekingi olimpia idején is. A magyar vízilabda válogatott játszott a döntőben az amerikai csapattal. Holland vendégeink csodálkozva néztek, ahogyan az istentisztelet előtt, már a palástot is a kezemben tartva a nappaliban, az utolsó pillanatig a képernyő előtt állva szurkolok a mieinknek. Nehezen értették még, mi tart ennyire lázban, hogy mit jelent nekünk, ha három egymást követő olimpián bajnokok leszünk? Pedig egészen mámorító érzés volt, hogy talán megint sikerül. Mert küzdenek „a mi fiaink”, nem adják fel, nagyon szeretnének ismét nyerni.

A játékosok között ott volt Benedek Tibor is. Már akkor egy tiszteletet parancsoló listát kapunk, ha a pályafutása során elért eredményeit írjuk le. Csurka Gergely írásának segítségével azonban megérezhetünk valamit abból az irtózatosan kemény munkából és kitartásból is, ami Benedek Tibort a leg-gé tette. Pontosabban, ahogyan a szerző refrénszerűen visszatérő kérdésében megfogalmazza: lesz még olyan, mint ő? A válasz pedig: nem, sajnos nem lesz. „És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthatjuk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompenzálhatatlan veszteség, hogy Benedek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától.”

Olvasunk egy fiatal fiúról, aki különösebb gömbérzék nélkül a világ valaha volt egyik legjobb vízilabdázójává válik. Mert ezt szeretné és akarja mindennél jobban és mindent meg is tesz érte. Gyakorol reggel, délben, este, ezredszer is. Megtántorodik, elesik, de újra feláll. Amit rámérnek, rábíznak, azt kötelességtudóan teljesíti. Sokszor kell hátrányból az első helyre felküzdeni magát. Ráadásul nemcsak önmagát, hanem másokat is – csapattársakat, később pedig azokat, akik rábízattak – tud mindig jobb teljesítményre ösztönözni. Lázba hozni, ha arra van szükség. Egységet építeni a csapaton belül, világossá tenni: csak együtt sikerülhet.

Látszólag „csupán” egy rendkívül sikeres sportkarrierről szól Benedek Tibor pályafutása. Valójában azonban olyan tulajdonságokról, jellembeli vonásokról, amelyeket sokszor inkább háttérbe helyezünk, másokat tolva előtérbe, pedig nemcsak egy sportolónak, hanem minden elhivatott, sikeres embernek gyakorolni kellene magát ezekben. Egyfajta „csak azért is – szemléletről” van szó. Csak azért is megmutatom, bebizonyítom. Csak azért is újra kezdem, ha kell, egészen az elejétől. Csak azért is hallgatok, pedig lenne okom üvölteni. Csak azért is végig csinálom, pedig előbb is abba hagyhatnám. Csak azért is – pedig talán nem rám mondják: született tehetség. Csak azért is – pedig talán mindenki elhiszi rólam az igaztalan vádakat. Csak azért is – pedig sokan pályáznak a helyemre és félre szeretnének lökni az útból.

Szinte hihetetlen, hogy vannak még ilyen emberek körülöttünk és velünk. Olyan példák, akikre érdemes rámutatni, felhívni rájuk a figyelmet. Különösen a fiatalokét, akik között valahogy egyre inkább terjed az az álomszerű elképzelés, hogy a sikerért nem is kell olyan sokat tenni. Megúszható a harc, a küzdelem, helyette más, kifinomultabb eszközöket is be lehet vetni.

Ha megértjük és alkalmazzuk, ami egy ilyen rendkívüli életpályából megérthető és megtanulható, akkor - ha nem is vízilabdázóként, de más hivatásban -, lehetnek és lesznek is olyanok, mint Benedek Tibor.