– Nemcsak Gyurcsányról van persze szó, folyamatosan emlékezetpolitikai árkok között lépegetünk, hol Wass Albertről, hol Szabó Ervinről vitázva.
– Az emlékezetpolitikában, ha ez az ország dűlőre akar jutni, ki kell tudni egyezni. Gyilkosoknak, körömletépőknek, illetve akik gyilkosságokra parancsokat adtak, nincsen helyük egy képzeletbeli nemzeti panteonban. Tetteiket relativizálni sem szabad. Ugyanakkor szembe kell azzal néznünk, hogy a megvert magyar XX. századból bűntelen, s főként konszenzusos idolokat nem nagyon fogunk találni. Egy nemzet, egy politikai közösség fennmaradásához azonban mégiscsak szükség van arra, hogy megőrizzük a különböző korszakok maradandó, a közösséget gazdagító emberi teljesítményeit, miközben felmutatjuk ugyanannak a személynek az erkölcsileg igazolhatatlan műveit, tetteit, döntéseit. Gondolok Wass Albertre, Hóman Bálintra, Teleki Pálra, vagy másik oldalon Lukács Györgyre, akár saját dédapámra, Szakasits Árpádra, hajdani titkárára, Nyers Rezsőre, vagy arra a temérdek – egyébként kitűnő – szerzőre, akik a tömeggyilkos Rákosit, Sztálint dicsőítették. És nem lehet kiírni a magyar történelemből sem Donáth György, sem Ságvári Endre mártíromságát, elhazudni a szellemtörténetből Szabó Ervin munkásságát, a magyar társadalomfejlődésből a komplett munkásmozgalmat. Ami talán biztató, hogy a rendszerváltás után szocializálódó generációk számára a szekértábor- küzdelmek egyre inkább értelmezhetetlenek.  

„A centrális erőteret maga Orbán Viktor számolta fel” magyarhang.org

"– Családtörténete alapján önnek is lehetne mesélnivalója erről.
– Nekem például gyilkoltak meg a tágabb családomban zsidó származásuk miatt embereket, a holokauszt kifejezéssel mégis először a rendszerváltás környékén találkoztam. A közbeszédben csak a fasizmus áldozatait emlegették. Persze, az ötvenes évek ávós terrorját is szőnyeg alá söpörték. Anyai nagyanyámat egyébként úgy deportálták 44 novemberében, hogy az ő nagyapja Vaszary Kolosnak volt Győrben az ügyvédje. Ez a nagyapa pedig Kossuth-szakállal, bocskaiban járt a zsinagógába. A tragédia nem a téglagyárral meg a Dunába lövetéssel kezdődik, hanem mikor ezeknek az embereknek a magyarságát elvitatják.

És persze, azt sem szabad eltagadni, hogy a gettósításra és a deportálásokra, a nyilas rémuralomra Magyarország német megszállása után került sor. A másfél éves apámat és testvéreit nagyanyám abból a Maros utcai házból menekítette ki, ahol később Pokorni nagyapja, illetve Kun páter brigádja gyilkolt. Apámat aztán egy apáca bújtatta. Első emléke, hogy egy szovjet katona csokoládét nyújt felé. Későbbi elbeszélésből tudható, hogy ugyanez a szovjet katona megerőszakolta az apácát. S persze a mesélnivaló úgy kerek, hogy 45 után apám felmenői mégiscsak egy népnyomorító rendszer kiépítésében tüsténkedtek, ami azután az ő életüket is tönkretette. Egyikünk sem felelős felmenői tetteiért, viszont mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy számot vessünk családi mikrotörténelmünkkel, a maga káeurópaian tragikus összetettségében. Azt kell mondanom, hogy Pokorni beszéde után az egyetlen normális politikusi megnyilvánulás Karácsony Gergely részéről hangzott el."


Szükségünk van a józan hangokra. Magyarországon vagyunk. Ahol annyi érát és korszakot kellett egy életen belül valakinek megélni, átélnie. Itt pozitív volt, ott meg negatív megítélésű. Az emlékezetpolitikában gondolkodom, hogy ki lehet mindenki számára elfogadott. Talán csak a történelem régmúlt ideiből. A legújabb korból talán Bibó István. Akit ma szinte mind elfogadunk, de még 30 évvel ezelőtt nem így volt. Túl sok a változás. Ez egy nagyon bonyolult sokismeretlenes egyenlet. 

Csak a mai hírekből. A NAT-tal kapcsolatban valaki plakátol és azt írja: "Nem tanítok fasiszta írót!" Erre reagálnak többen a pedagógusok közül, akik ugyanúgy rémülettel nézik ezt az új Nemzeti Alap Tantervet, hogy akkor kommunistát se tanít, igaz? Illetve Szabó István filmrendezőt nem tartják alkalmasnak az életmű díjra, mert ugye az "átkosban" besúgó volt. Beszervezték. Valóban ott van egy alkotói pálya is. De mind része az egyén életének. Egyik diktatúra, gyilkos korszak és a másik ugyanúgy része lett a történelmünknek. Nem lehet ez baráti, elvtársi konszenzus kérdése. A gonoszságnak nincs világnézete, csak áldozatai és elkövetői. 

Magunk háza tájáról is mondjak valamit. Szomorúan hallgattam egy egyébként nagy tudású, és becsült irodalmár (református) hirtelenségét, mellyel azt tudta kimondani, hogy Eszterházy Pétert nem szabad tanítani irodalomból, mert az káros. Vagy valami ilyesmit. Azt mondhatja valaki, hogy nem szimpatikus, nem értek vele egyet. De elvitatni, hogy olyan hatású író, amely százezrekre, milliókra hatott, azt nem lehet. Az mindenképpen beleég az emberek tudatába.

Pokorni Zoltán is kimondott valamit, ami fájdalmasan rémisztő felismerés: "„a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban, hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt. Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban.”  A holokausztban saját magunkat csonkoltuk. Ők mi voltunk. Mi ők voltunk. Hiányoznak.

Ezt az öncsonkolást hordozzuk már régóta. Ki tudja hány száz vagy ezer éve. Nyilván túlzok, mert más korok más identitás. De mégis beépül életekbe és álmokba, tervekbe és jövőképbe. Arról is szót kell ejteni, hogy honfitársaink jó részét egyáltalán nem érdekli, hogy milyen korban él, míg az alapvágyait (evés, ivás, szex, net) kielégítik. Ezért az írástudóknak és közéleti személyeknek van nagyobb felelősége. 

Meg kellene állni. Nem lehetne újrakezdeni? Józan életet szeretnék, józan hangokkal. Akkor is ha ennek csekély az esélye.