Elementáris erejű sikertörténetnek nevezte a rendszerváltást Orbán Viktor miniszterelnök május 6-án szerdán a Parlamentben rendezett konferencián, amelyen jelen volt - mások mellett - Hende Csaba honvédelmi miniszter és dr. Benkő Tibor vezérezredes, Honvéd Vezérkar főnök is.

A rendszerváltozás egy igazi sikertörténet volt - honvedelem.hu

Megjött a posta, itt tartom a kezemben a devizahiteles megmentésem dokumentumát. Amely a következőként néz ki: 15 millió forint CHF-alapú hitelből eddigi befizetés 10 millió forint, így a forintosítás utáni tartozásunk 20 millió forint.

Megmentett az Orbán kormány, alig térek magamhoz - valasz.hu

 

Meglehetősen fiatal voltam a rendszerváltozáskor, ám az elmúlt évek, évtizedek alatt arra azért rájöttem, hogy mi, magyarok kétes érzelmekkel tekintünk a rendszerváltozásra, különösen arra, ami utána következett. Vajon miért? Mi az oka annak, hogy a magyar emberek jelentős része mégsem érzi, hogy Magyarország elmúlt huszonöt esztendeje egyértelmű sikertörténet lenne? 

Pedig, ha nagyon őszinték vagyunk, igazat is adhatunk a miniszterelnöknek, hiszen rengeteg pozitív változás következett be 1990 után.

Mindenekelőtt, szabadon és függetlenül választhattuk meg a sorsunkat, már amennyire ez az adott keretek között (azaz Közép-Európában) lehetséges: kikerültünk a szovjet érdekszférából, és bekerülhettünk a nyugati világot, Európát jelképező gazdasági és katonai érdekszövetségbe. Azzal, hogy tagjaivá váltunk az Uniónak, rengeteg pénz érkezett a magyar gazdaságba, falvaink, városaink fejlődésnek indultak. Ha egy 1988-as és egy 2014-es képet egymás mellé illesztünk, talán fel sem fogjuk, milyen hatalmas változásokon mentünk keresztül. (Akkor is igaz ez, ha a különbségek országrészek, falvak, városok között igencsak ordítóak.) Szabadon választhatunk mind az országgyűlési, mind önkormányzati választásokon, szabadon utazhatunk, vállalhatunk munkát, tanulhatunk ott, ahol csak akarunk.

Ezt letagadni, elvenni nem szabad, nem lehet az elmúlt huszonöt évből. Hála az égnek, hogy megtörtént a rendszerváltozás.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy valamiért a többség mégsem elégedett. Többet, sokkal-sokkal többet várt a rendszerváltozástól, mint ahogyan ezt a miniszterelnök (sőt, ha jól emlékszem, egy későbbi tévés interjúban a házelnök is) megjegyezte. Vajon mi az oka az elégedetlenségünknek?

Nyilván erre a kérdésre lehetetlenség egy reposzt keretein belül válaszolni. Túl nagy elvárások, a 21. századi kihívásokra adott nem megfelelő válaszok nemcsak országos, hanem uniós szinten is, az elmúlt huszonöt évben hozott rossz kormányzati döntések, kevés társadalmi szolidaritás, ezek mind felelősek a folyamatokért.

Mégis, számomra kétségkívül az egyik legjelentősebb tényező, hogy a társadalom jelentős része az őt ért kihívásokkal szemben esélytelennek érzi magát, az államra pedig, amelynek ő maga is polgára, egyáltalán nem támaszkodhat. Munkanélküliség, egészségügy, közbiztonság, hogy csak néhány témakört soroljak azok közül, amelyek megnehezítik, vagy egyenesen ellehetetlenítik az átlagember életét. És itt most nem a helyettünk mindent megoldó államra, és az ezt visszasíró kádári nosztalgiára gondolok, hanem arra, hogy sokan –teljes joggal- azt érzik: az állam cserbenhagyja a polgárait.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy az egész rendszerváltozási folyamat, vagyis az elmúlt huszonöt esztendő állatorvosi lova a devizahitelek rendszere, amelyet a Gyurcsány kormányzat szabadított rá az országra, és amelyet az Orbán kabinet próbál megoldani, immár ötödik esztendeje, meglehetősen mérsékelt sikerrel. Ennek a „devizahitel mentési törekvésnek” a legékesebb példája a valasz.hu munkatársának, Dévényi Istvánnak az esete: bár a tizenötmilliós tartozásból már tizet kifizetett, még mindig tartozik húsz millióval.

Az ún. jogorvoslati lehetőségek is megérnek egy „kört”: Ha valaki nem ért egyet a megállapított összeggel, a következőt teheti: részletes elszámolást kér, aztán nem peres eljárásban békéltető testülethez fordulhat. 

Igen ám, csakhogy az elszámolás alapját elvileg képező ún. megoldóképletet nem érti, mert nem értheti, mint ahogyan azt el is mondták neki néhány héttel ezelőtt: ne is próbálkozzon kiszámolni az adósságát ennek alapján. Következésképp mehet ő akármilyen bíróságra (ha van ideje, idegrendszere, és legfőképpen: pénze), a maga igazát nem tudja bebizonyítani.

"…nem egységesek az elszámolások, s nem tudni, mi alapján állítják össze a kimutatást a pénzintézetek. (…)„olyan érzése van az embernek, mintha egy rulettasztalnál ülnének az adósok, kipörgetne a bank számukra egy számlát vagy egy számot, és az alapján állítanák ki nekik ezt az elszámolási levelet”. - mondja a Bankcsapda Érdekvédelmi Szervezet egyik elnökségi tagja.

Tehát nem arról beszélünk, hogy ne lenne felelős az, aki svájci frank alapú hitelt vett fel. Még csak nem is arról, hogy ne történtek volna lépések a helyzet kezelésére. Az is tiszta sor, hogy léteznek jogállami keretek, hogy oda kell figyelni a bankrendszer teljesítőképességére. (Igen, ilyenkor mindig létezik a jogállam, és mindig kétségbeesetten kell figyelnünk a bankrendszer teljesítőképességére. Nehogy már nekik legyen rossz.)

Ugyanakkor az elmúlt néhány hónap hangzatos megszólalásai, az adósokat bíztató kijelentései nem az elmúlt napokban történteket vetítették előre.

Talán nem túlzok, hogy a cinikusság és a rövidlátás határát súrolják azok a megjegyzések, amelyek már az elszámoló levelek kiküldése előtt arra intették a kíváncsi adósokat: ne is próbálják meg értelmezni az adósságuk kiszámolásának alapját képező képletet. Vagyis, nehogy próbálkozzanak azzal, hogy kiderítsék, mégis mennyi adósságuk lehet.

Szintén ebbe a sorba illeszkedik az igazságügy miniszter tanácsa, aki az elégedetleneket a meglévő jogorvoslati lehetőségek kihasználására buzdította, holott neki kellene a legjobban tudnia, mennyi esélye van egy adósnak a bankokkal szemben, különösen úgy, hogy az elszámolás alapját képező képletet az adós nem is értheti (lásd fentebb).

Magyarán, egyet tehet, aki az idézett újságíróhoz hasonlóan járt: elfogadja a levélben leírtakat, és fizet, fizet, fizet, ameddig él és mozog. Ellenkező esetben viszik a házát. Íme a jogállam rendszerváltozás utáni helyzete.

Rogán Antal frakcióvezető szerint pedig mindezért elismerés jár a bankrendszernek.

Péntek reggel, a kocsiban ülve hallgattam a miniszterelnöki interjút a Kossuth Rádióban, hátha érdemi válasz érkezik a devizahitel újabb fordulójára. Nos, mind a riporter, mind alanya érdemesebbnek tartotta az időt arra, hogy a bevándorlásról értekezzen, minthogy a devizahitelesek helyzetét értékelje. Naivan arra gondoltam, talán olyan meglepő, unortodox, ugyanakkor valódi megoldást tart a kezében a kormány, mint amelyet az önkormányzatoknál láttunk (jóváírják az adósságokat). De nem. Maradtunk az eredmények felsorolásánál, amit persze ne tagadjunk el a 2010 óta kormányzóktól. Csakhogy ez nem vigasztalja azt, aki jól átverve érzi magát, immár sokadszor a rendszerváltozás óta.

Úgyhogy egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem érezzük elképesztő sikertörténetnek a rendszerváltozást. Akkor sem, ha kétségkívül nagyszerű személyivel repülőre ülni.

Legfeljebb csak sajnálom, őszintén.