Ilyen közel már hosszú évek évek óta nem volt a magyar futball válogatott valamilyen világtornához. Böde Dániel két góljával a mieink 0-1-ről fordítva 2-1-re győzték le Feröer-szigeteket. Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy ez a győzelem a csoport második helyét is jelentheti, de Románia a 91. percben egyenlített Finnország ellen, Észak-Írország pedig legyőzte Görögországot. Ez a következőket jelenti: Észak-Írország kijutott az Eb-re. Magyarország a 3. helynél rosszabb helyen már nem végezhet.

Böde nem izgult, eldöntötte a meccset - index.hu

 

Legyőztük a feröeri villanyszerelőket, ami önmagában már-már nevetséges, ám a hétköznapi klisék mögé nézve korántsem olyan magától értetődő. Naná, hogy fociról van szó, mi másról. 

Naná. Nyilván szurkolok én a kézilabda csapatunknak is, meg Risztov Évinek, sőt, ha lenne férfi szinkronúszó válogatottunk, őket is hangos „Ria-Ria-Hungária” felkiáltással köszönteném, ám mindnyájan tudjuk: a foci az mégiscsak egészen más. Más, hiszen a foci több milliárd ember gyógyíthatatlan szenvedélye, más, hiszen a focihoz mindenki ért, más, hiszen a foci az a sport, ami örökre magával ragad. Ha gyerekként megérintett a foci légköre, ha bármikor együtt szurkoltál másokkal, vagy éppen neked szurkoltak, tudod: innen nincs menekvés. A focira nincs evilági magyarázat, mivel a foci = szerelem!

Más a foci akkor is, ha régi fényünk talán örökre megkopott, más akkor is, ha hajdan volt dicsőségünk úgy illant el néhány esztendő leforgása alatt, mint a félelmetes hírű és kimondhatatlan nevű feröeri csatár a csütörtöki meccsen, vagy éppen az a Böde Dániel, aki önbecsülésünket és álmainkat megmentve (!) kétszer is betalált az északiak kapujába.  

Szóval itt van nekünk a foci, a magyar foci, a magyar válogatott, aminek nagyjából születésem óta szurkolója vagyok, bár a csütörtöki első félidőt látva vagy ezredszer fogadtam meg, hogy soha többé nem kapcsolom be a tévét, nem megyek meccsre, sőt, az összes labdát kiszúrom, elásom, eladom – hogy aztán teljes harci díszben, izgatottan és a lehetséges cseréket számba véve várjam, hogy kezdődjön végre a második játékrész. Hiába: a fogyatkozó, mégis egy-egy meccs előtt újra reménykedő magyar futball szurkolónál kevés „hívőbb” embert ismerek. 1986 óta folyamatosan hiszünk – és folyamatosan csalatkozunk. 

Csütörtök este tehát majdnem kikaptunk Feröertől. Az első negyvenöt perc után ők vezettek egy nullra, sőt, a magyar egyenlítés és fordítás után is izgulnunk kellett, mert bármennyire is többet birtokoltuk a labdát és jobban játszottunk, egy-egy pillanatban tényleg csak a véletlen és az osztrák bíró mentett meg bennünket az égéstől. Pedig nem rossz ez a magyar csapat, vannak kifejezetten ügyes játékosaink, lelkes, néha szemre is tetszetős játékot játszunk, bár a rettenetesen tehetségtelen és dilettáns, csupán szeptemberben kinevezett német szövetségi kapitány mindent megtesz azért, hogy elkerüljük a győzelmet. Hol olyan játékost rak be kezdőbe, aki klubcsapatában még a keretben sincs, miközben a magyar bajnokságban folyamatosan gólokat termelő Böde Dánielt kihagyja, hol olyannak szavaz bizalmat, aki a meccs napjának délutánján érkezik Londonból, hogy aztán a taktikáról (?), elképzelt játékról (?) ne is beszéljünk. Szerencsére a második félidőben jött Böde és vele együtt jöttek a gólok, a stadion robbant, én persze viszonylag csendesen tomboltam, hiába, három gyermek mellett akkor sem szabad kiabálni, ha a világbajnokot verjük. Ja, hogy most csak Feröer volt az ellenfél?

A világ végétől két lépésre elterülő Feröer szigetek egyébként Dánia része, és mint ilyen, széleskörű autonómiával rendelkezik. Talán mondanom sem kell, mekkora népszerűségnek örvend a szigeteken a labdarúgás: az alig ötvenezres létszámú Feröeren ötezren igazolt labdarúgók, futballpálya pedig minden jelentősebb településen található. Céljuk, hogy felülmúlják az előző selejtező sorozatban elért eredményüket, ami sikerült is, hiszen csoportunkban kétszer is győztek (a csoportfavoritnak tartott görögök ellen), több csapat ellen pedig szoros eredményt értek el. Ami pedig a játékos keretet illeti, bár nagy része amatőr, a legjobb játékosok már erősebb bajnokságokban játszanak, ami meg is látszik a csapat játékán és eredményein. Jelenleg a 85. helyet foglalják el a FIFA ranglistáján. 

Szimpatikus csapat egyébként a feröeri. Alázatosak, lelkesek. Nagy álmok dédelgetése helyett a következő feladatra koncentrálnak, ami ebben az esetben több pontot, jobb játékot jelent. 

Magyarország válogatottja jelenleg a harmincnegyedik, ami persze semmit nem jelent: 1986-ban ugyanezen a listán negyedikek voltunk, a mexikói világbajnokság titkos esélyesei, hogy aztán a szovjetek elleni csúfos vereség legyen az utolsó emlékezetes meccsünk egy világeseményen, ahová azóta ki sem jutottunk. 

Most azonban komoly esély mutatkozik a franciaországi Európa bajnoki részvételre. Ha ott leszünk, az sem érdekel, ha mindenkitől három góllal kikapunk. Még az is futballtörténeti esemény lesz – hiszen vb-n 1986 óta, eb-n pedig az 1972 óta nem szerepeltünk. Igaz, akkor Belgiumban negyedikek lettünk…